Borsodi Laci: Semmi sem érdekelt, csak a gitár, a gitár és gitár

– Valahol azt olvastam, hogy már ovis korodban eldöntötted, gitáros leszel.

– A ’70-’80-as évek fordulópontján szinte egész nap csüngtem a rádión (Laci 1975-ben született - a szerk.), és egy csomó dalt felvettem a kazettás magnónkra. Majd idővel bekattant, hogy az én hangszerem a gitár lesz. A szüleim be is írattak a battonyai zenesuliba, ahol először szolfézst tanultunk, amit nagyon untam. Ráadásul egy idő után nem fértem a bőrömbe, így derekasan ki is fáztam. „Jaj, most akkor nem leszek gitáros?”, ríttam magamban.

– Foci?

– Á-á-á! Semmi sem érdekelt, csak a gitár, a gitár és gitár. Valahogy végül csak visszavettek, és hosszú hajú érettségis koromig Lovász Misi bácsihoz jártam klasszikus gitároktatásra. Akkor még csak a rádióban volt rock ’n roll. Míg nem egyszer csak, a sajnos azóta már elhunyt nagybátyám, Karsai Sándor megmutatta gitáron a Felkelő nap házát. „Úúú! Ilyet is lehet?”, csodálkoztam. Majd jött a gimnáziumi rocker-korszak és az első elektromos gitár. A felkelő napot felakkordoztam egy kazettára, és ösztönösen elkezdtem rá improvizálni A-mollban. Így kezdődött.

– Korábban már kisakkoztuk, hogy egy bandában játszottunk az orosházi határőrségnél, illetve csak a helyszín, a név volt azonos, mert te egy-két évvel később vonultál be.

– Közvetlenül az érettségi után be is hívtak, és mivel tudtam, hogy a seregben van zenekar, már az első napon vittem magammal a batyumban a sárga Boss Overdrive-pedálomat. Csodálatos egy év volt, ott láttam először „szamár-kottát” és jöttek a bulik, bálok, rengeteget tanultam.

– Ott találkoztál Tímár Tomival is. (Mostanság újfent együtt játszik a két fej.)

– Le is esett az állunk, amikor elkezdett játszani.

– Miért? Milyen iskolát tolt?

– Akkora tűz volt benne, mint a Led Zeppelines Bonzóban. Úgy is becézték egy időben, hogy Bonzó. És akkortájt csapott minket arcon a jazz. Hallgattuk is ezerrel a László Attila, Babos Gyula, Tátrai Band hanghordozókat. Elsősorban a magyarokat, a külföldiekről fogalmunk sem volt. Nem sokkal a leszerelést követően, szintén egy katonatársunkkal, a basszgitáros Paróczai Attilával Budapestre költöztünk, hogy megváltsuk a világot. Mindenki tanárhoz járt, és főként jazz koncertekre.

– Ez volt a Kőkorsó Trió, amely instrumentális jazz-t játszott.

– Így van! Éjjel-nappal próbáltunk, tanultunk, teljesen begőzöltünk. A kazettákra másolt demóinkkal jártuk a várost a tocsogó hóban, fagyban, esőben BKV-val és fűztük a klubok tulajait, hadd menjünk játszani.  Ezidőtájt figyelt fel ránk Török Ádám egy tehetségkutatón és azonnal összebarátkoztunk. A csúcs az volt, amikor 1999-ben, a Tabán Fesztiválon léphettünk fel. Egy mese volt: kiszálltuk a szakadt Fiat Regattámból, és azt olvassuk a buli plakátján: Kőkorsó Trió, Török Ádám és Mini, Ferenczy György és a Herfli Davidson, Tátrai Tibor és a Magyar Atom… nehéz szavakkal leírni, mit éreztünk.

– Beszélgettetek velük?

 – Még nem nagyon mertünk, de azért ott lődörögtünk körülöttük.

– Nem jött be Budapest? Nehéz műfajt választottatok?

– Akkor teljesen mindegy volt a műfaj; a fiatalos lendület hajtott bennünket, és egy álom, hogy ott zenélhettünk. Mondjuk, ha sokkal konzekvensebbek vagyunk, ha nem bulizunk éjjel-nappal, ha ottmaradunk, akkor lehet, hogy másképp alakul minden... de 2000 decemberében megszületett Dorka leányom, és hazamentem Battonyára…

Így viszont megalakulhatott helyiekből az első blues-bandám, a Virga Negra, amellyel kezdetét vette egy újabb őrült 5-6 év. Hónapok leforgása alatt megismerkedtünk a teljes hazai blues-szakmával, jártunk a bluesfesztiválokra, óriási cimbiskedés folyt; rendszeres kocsiban alvás vagy a kiterített pléden egymás mellett: Fekete Jenő, Little G., Sonnyék, Benkő Zsoltiék stb. Egy másik varázslatos világ nyílt ki, reggelig mesélhetnék elképesztő sztorikat… Aztán 2005-2006 körül mégis kiléptem és békéscsabai, gyulai, mezőtúri zenészekkel csináltam meg álmaim zenekarát.

– Szerinted most miért éppen titeket választott Török Ádám?

– Valószínűleg azért, mert még a kilencvenes évek végétől megmaradt a barátság. Gitáros annyi van, mint égen a csillag, de ez már nem feltétlenül arról szól, hogy ki milyen ügyes a hangszerén, a haverságok számítanak. Ádámék többször is jártak Battonyán nálunk és balatoni turnéjukra is elvittek anno vendégként… Szóval megkérdezte, hogy van-e kedvünk vele muzsikálni (Laci mellett a gyulai Pfeff Marci basszusgitárosról van szó), és naná, hogy volt! Ha nincs a koronavírus, akkor most turnéznánk Ádámmal. Azonfelül vendég volt még többek között Papp Gyula, Charlie és Tátrai Tibusz is.

– Milyen volt az ikonokkal együtt?

– Tibuszt 2010 óta ismerem; az Elefántban játszottunk először együtt. Szász Feri, Pribojszki Matyi gitárosa a fejébe vette, hogy meghívja a csabai blues klubba. „Te hülye vagy?”, mondtam neki, de ő elment a koncertjeire, kiülte az időt, hogy sörök mellett beszélgethessenek, és ezt egy hónap alatt vagy ötször megismételte, majd csak sikerült neki! Elővettek egy girbe-gurba papírt, amire ráírták, hogy gitárpárbaj lesz a csabai Elefántban.

– Amikor mindenki hanyatt esett, hogy „itt van Tibusz a Liptákban”. (Az Elefántot korábban Lipták Cukrászdának hívták.)

– Mindenki ott volt: vagy húsz környékbeli gitáros, továbbá a Magna Cum Laude tagjai, rajongók. Fürtökben kellett elküldeni az embereket, mert nem fértek be… de én valahogy nem játszottam jól. Majd pár hónap múlva Tibusz ismét eljött egy „párbajra”. Akkor a Telecaster gityómat egy Mesa Boogie erőlködőbe dugtam be és sikerült elnyerjem a Mester elismerésér; a végén azt mondta apámnak: hogy „Nagyon szépen gitározik a fiad…”

Galéria

– Akkor az utóbbi 10 év alatt már volt időtök Tibusszal beszélgetni…

– Jó néhányszor. Több közös koncert is volt, de nem telepedtünk a nyakára, nem „másztunk rá”. Most a Török Ádám bulik alkalmával is felelevenítettük a régebbi bulikat, sztorikat, miközben láttam a szemében a csillogást. „Csináljunk egy bulit?”, kérdeztem. „Mi az, hogy!”, vágta rá. Aztán valami olyan történt, amire nem számítottam, Tibusz felvázolt egy gitáros-csapatot: Mohai Tamás, Szász Feri, Tátrai, Borsodi, illetve Marci és Tímár Tomi alkotná a ritmusszekciót. Teljesen beleborzongtam…

– A név az lenne, hogy Tátrai (I.) Rend.

 – Lehet, hogy nevünk sem lesz, de ez akkor is fantasztikus! Össze is írtam 10 nótát…

– Johhny B. Goode, Hey Joe.

– Nem egészen… és majd ők is mondanak néhányat. Gondolom, ha ezzel a névsorral felhívok egy-két koncertszervezőt, nem csapják rám a telefont.

– Úgy tűnik, hogy lelkileg sínen vagy.

– Az, hogy ezekkel az emberekkel együtt játszottam, elsősorban nekem, neked és a mikrokörnyezetemnek fontos, szerintem. Azért soha nem fognak engem meghívni a Vas Megyei Bluesfesztiválra, meg a Szigetre sem, mert együtt játszottam Tátraival… Most, ha karrierépítésben gondolkodom, akkor pedig igenis sáfárkodnom kellene ezzel. De biztos, hogy akarok? Vagy egyszerűen csak ajándéknak fogok fel mindent… Egy ajándéknak, hogy ezekkel az emberekkel játszhattam, és ez már itt van a zsebben. A jövő pedig továbbra is izgalmas.

(A beszélgetésünk alatt végig Borsodi Zsombor vigyázott ránk)