Berényi Nagy Péter - mindenki Tücsök Petije - őszintén mesélt a kezdetekről, az alkotói munkáról és terveiről.
- Sokan vagyunk itt Békéscsabán, akik a te műsoraidon nőttünk fel. Hogyan lett Berényi Nagy Péterből Tücsök Peti?
- Az első „Hangyával” (Hangya Levi a negyedik Hangya Tücsök Peti mellett) korábban is gitározgattunk együtt táborokban, így eldöntöttük, hogy csinálunk ebből egy közös műsort. Mindezt pedig tett követte. Kezdetben klubokban, felnőtteknek zenéltünk, majd utána gyerekeknek is előadtunk műsorokat, amihez elkezdtem dalokat írni. Így született Tücsök Peti és a gyermekeknek szóló előadások.
- A gyermekműsorok csak egy része az életednek, ezen kívül dalokat, meséket írsz és rajzolsz. Hogyan képzeljünk el, amikor éppen alkotsz?
- Alkotás közben nem vagyok itthon senkinek. Gyakran csak ülök és nézek magam elé, mikor komponálok. Ilyenkor a harmadik szememmel már látom, amit majd rajzolni fogok. De van, hogy alkotás előtt egy hétig csak járkálok a lakásban. Fel kell annyira gyülemleni a dolgoknak bennem, hogy aztán két hét alatt megcsináljam az elképzelt képeket.
Ha pedig sokáig nem rajzolok, akkor újra gyakorolnom kell, hogy a mozdulatok, amiket ábrázolni szeretnék, ismét a kezemben legyenek. Van, hogy 20-30 másodpercre is beállok az adott pózba, hogy a zsigereimben is benne legyen a mozdulat, mert a mesefiguráknál is figyelni kell az anatómiára, hiszen nekik sem csúszhat le a válluk a fenekükhöz.
Alkotásnál fontos az egyedüllét, az, hogy tudjam, nyolctól négyig nem jön senki, és el tudom engedni magam. Viszont egyedül nem tudok élni, nekem is kell a hátország. Az hogy én alkothassak, ahhoz egy olyan család kell, mint az enyém, akik megértenek és támogatnak.
- Mennyire vagy kritikus a munkáddal kapcsolatban?
- Nagyon komoly és kritikus főnöke vagyok önmagamnak, de mivel az ember bele van szorulva egy csőbe, önmagába, ezért időnként kellenek a külső vélemények is, hogy mi jó vagy épp nem jó.
- Hogyan látod magad 5 év múlva?
- Engem fiatalon tart, és elmúlik minden fájdalmam, mikor száz csillogó gyermeki szempár néz. Úgy gondolom, hogy amíg hitelesnek érzem azt, amit a színpadon csinálok, és nem lépem át a ripacs kategóriát, addig maradok. Amíg élek, és amíg ezt megtehetem, sőt amikor már nem tudok mozogni, biztos vagyok benne, hogy az agyam akkor is mozogni fog. A színpad mellett pedig mindig kell valamit alkotnom, ha mást nem, akkor két vasdarabot összeragasztanom, valamit, amiből egy harmadik tárgy születhet…
