Volt idő, amikor szibériai hideg köszöntött Közép-Európa városaira, így Magyarországra is. Évszázadokkal ezelőtt, az 1709. esztendőben, vízkereszt napjától február végéig oly rettenetes volt a hideg, hogy sokan a városok utcáin, a házakban, sőt az ágyaikban is megfagytak. A lakásokban a kályhák legnagyobb hőfoka sem volt elég, hogy egy szobát egészen átfűtsön. Ámbár a kályha vasrészei izzottak a melegtől, pár lépésnyi távolságban a vizet már jégkéreg borította.
A denevérek fölébredtek téli álmukból, nappal kirepültek az utcára, de néhány perc múlva mindannyi elpusztult az elviselhetetlen hidegben. A szarvasok, az őzek bementek a városokba, támolyogva jártak a házak körül, s mikor a tavasz megjött végre, sok büszke agancsos hevert élettelenül az utakon és az erdőkben. A tavak, a csermelyek fenékig befagytak, s márciusban, áprilisban az elrohadt halak kiállhatatlan bűze fertőzte meg a levegőt.
Csaba 1653-ban pusztaként létezett. 1700-ban úgy 18-22 család élhetett itt. Hogy átélhették-e, túlélhették-e ezt a szörnyű hideget, azt nem tudhatjuk.
Gécs Béla
