Csaba község lakossága 1800-ban megközelítette a tizenkétezer főt. A bírói tisztet három évig Gécs Mihály bíró viselte, köszönhetően a kézműves, iparos híveknek. Az ő idejében szélesítették, mélyítették Veszeinél a malomárkot a vízimalom építéséhez. Kijelölték a csabai 3 ménes és 2 csorda legelőit. A szorgalmas nők szövésből fonásból kerestek pénzt.
A vármegye Csabát a legjámborabb településként tartotta számon. Lakóit dolgos, béketűrő, összetartó népnek ismerte el. Az egész vármegyében Csabán volt a legkevesebb bűneset, a lakosság biztonságban élt. Ennek ellenére szigorú rendeletet hoztak a rend és biztonság védelmében. Elrendelték, hogy a települések szélén állítsanak strázsákat. Az idegeneknek passzus nélkül tilos lett a bemenet. Kemény büntetés várt azokra, akik a helyi bírók engedélye nélkül idegeneket fogadtak be.
A strázsák azonban nem teljesítették a rájuk bízott feladatokat. Ellustultak, többet aludtak a tornác alatt, mint ügyeltek, és a fiatalok szívesebben vecsjerkáztak a lányos házak ablaka előtt, mint felügyeltek a rendre. Hosszú idő után rájöttek, hogy jobb lesz változtatni és elbocsájtották a strázsákat. Az újabb rendelkezéssel „őrködésre létrehozták az utcakapitányokat. Ezeknek rendelkezése alatt köteles legyen minden lakos, illetőleg családfő – midőn a sor reá kerül –, vagy maga kiállani, vagy maga helyett egy alkalmas egyént őrül kiállítani.”
Minden utcának megvolt a kirendelt utcakapitánya. A kirendelt strázsák az utca sarkán lévő ház tornáca alatt gyülekeztek, s felváltva, kettesével járták az utcájukat.
Ez az őrködés saját felelősségük tudatában eleinte igen lelkiismeretesen ment. Az 1848 előtti időkben a nép hozzá volt szokva, hogy kirendelték uradalmi munkára – azt elmulasztani büntetéssel járt – de amint a robot megszűnt, s a nép szabadabban lélegzett, majd a forradalom után a zsandárok is megjelentek, a strázsálkodás meglehetősen lanyhult.
Gécs Béla
