A menekültáradat (400-430 ezer ember) megfékezésére a magyar kormánynak két okból is lépéseket kellett tennie: az áttelepülők fokozódó társadalmi és jelentős gazdasági problémákat okoztak volna, másrészt a környező államokban csökkent volna a magyarság számaránya. A Bethlen István által beterjesztett rendelet értelmében csak családegyesítés, kiutasítás és egyetemi tanulmányok esetén volt mérlegelési joga a magyar hatóságoknak, minden más esetben meg kellett tagadniuk a beutazási engedélyt.
A Békéscsabára érkezőknek első lépésként a lökösházi fogadóállomáson kellett jelentkezniük, majd adategyeztetés után folytathatták útjukat. A kialakult lakáshiány miatt azonban nagyon sok menekült családot csak vagonokban tudtak elhelyezni a hatóságok. Ezek a családok általában két vagont kaptak, az egyikben laktak, a másikban tárolták az ingóságaikat. A nagyobb vasútállomások oldalvágányaikon élők helyzete igen elkeserítő volt. Meg kellett oldani a higiéniai ellátásukat, munkahelyet kellett keresni a felnőtteknek és a fokozott balesetveszély miatt meg kellett szervezni a gyerekek felügyeletét is.
A Békéscsabára érkező menekültek döntő többsége vasutas, MÁV-alkalmazott volt, akik megtagadták a hűségesküt a román államnak. A nálunk befogadott legtöbb magyar menekült többsége Arad és Bihar vármegyéből érkezett.
1920. május 21-én egy 75 vagonból álló szerelvény érkezett a csabai vasútállomásra, rajta Arad vármegyei menekültekkel. A Körösvidék című csabai újság az eseményről a következőket írta: „A nyitott ajtókból aggok és gyermekek, fehércipősek és rongyosak, hivatalnokok és munkások — szomorú száműzöttek a hontalanság fájdalmával, lehorgasztott fővel, bánatosan néztek bennünket végig. A nézésükben, a szemükben, az arcukon valami leírhatatlan érzés ült, ami ránk ragadt és amitől sirni szerettünk volna, mielőtt egy szót is hallottunk volna szájukból szenvedéseikről, száműzetésükről ...”. Június 19-én újabb szerelvények érkeztek, a beszámolók szerint a vagonokat a menekültek feldíszítették virágokkal, zöld ágakkal, de volt olyan is, aki a cégtábláját akasztotta ki: „Kovács István gyorsjavító műhelye”.
Békéscsabán, a vasútállomáson szabályos „kis falu” alakult ki, ahol a vagonlakók (korabeli helyesírással: waggonlakók) élték mindennapjaikat. 1921 nyarán 102 család, köztük 296 gyermek élte életét ily körülmények között. Az ideérkezők természetesen próbáltak beilleszkedni a csabai mindennapokba, de sok-sok problémával kellett megküzdeniük. A lapokban megjelent hirdetések is ezt tükrözik: „Menekült nő, fehérnemű varrást és javítást jutányosan vállal” vagy „Menekült keresztény ember, aki 11 évig számvivőaltiszt volt, raktárnoki, felügyelői vagy más megfelelő állást keres.”
Az itt élő csabaiak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek a kényszerből ideérkezőknek. A vagonlakó gyerekeknek karácsonyfát állítottak a városháza nagytermében és ünnepi műsort szerveztek számukra. Felhívásokat tettek közzé, melyben nyaraltatásra lehetet menekült gyerekeket (7-12 éves) befogadni. A színházban a menekült vasutasok nagy sikerű előadást tartottak (Farkas Imre – Csortos Gyula: Silvió kapitány). Nagyon sok adományt, támogatást is kaptak az itteniektől. Amikor Fodor Pál hétgyermekes „waggonlakó” menekült meghalt a csabai kórházban, az özvegy élelmiszer és pénz formájában jelentős támogatást kapott. Az Ébredő Magyarok békéscsabai csoportja Csukics Emil nagyváradi MÁV főellenőr 5 tagú családja számára szerzett lakást.
A békéscsabai vagonlakók sorsa nehezen és sokára rendeződött, még 1922-ben is épültek „kislakások” számukra, mellyel a lakhatásukat próbálták megoldani.
Ugrai Gábor
-400x225.webp)
