– Ateista családban nőttem fel Sarkadon – meséli. – Megterhelő gyermekkorunk volt: öten voltunk testvérek és nehéz körülmények között éltünk. Kisiskolás koromban már eldöntöttem, hogy én más úton akarok járni, mint a szüleim.
– Sokan így döntenek és mégis…
– A fejlődéslélektan szerint alapvetően meghatároz bennünket a szüleink pszichés állapota… Nos, életem egyik fontos momentuma 1980 nyarán történt, amikor 9 éves gyerekként egyik kedd este, krimifilm nézése közben kialakult bennem egy pánikállapot és a halálfélelem. Annyira beleéltem magam a konkrét filmbeli szituációba, hogy közben rosszul lettem: légszomj, fulladástól való félelem, szapora szívverés, reszketés, verejtékezés tünetei jelentkeztek nálam. Anyám azonnal biciklire ült velem és este 10 óra körül elvitt az orvosi ügyeletre. Az orvosok azonban akkoriban még nem tudták, hogy mi ez, ugyanis a szakirodalom akkor még nem is adott nevet ennek a pszichés rendellenességnek. Már akkor nagyon szenzitív, érzékeny gyerek voltam, teljesen beleéltem magam a látott képi szituációba, így a fenti tünetek jelentkeztek nálam.
– Halálközeli élménye is volt?
– Akkor még nem, csak a kontrol nélküli félelem. Roham idején folyamatosan mozgott bennem az, hogy mindjárt valami tragikus történik velem és meghalok. A legijesztőbb a folyamatos légszomj elhordozása volt... Évek alatt megtanultam egyedül túljutni a rohamokon: egy-egy belégzéskor nem kapkodva vettem a levegőt, hanem tudatosan lassítottam le és közben azt szuggeráltam magamban, hogy ennek a mennyiségnek most elég kell, hogy legyen. Így néhány perc alatt többnyire sikerült lenyugtatnom magam. 11-12 éves koromban találtam ki ezt a technikát, így kevésbé terheltem a családomat. A 2000-ben történt autóbalesetem után elmondtam egy pszichológusnak, hogy miképpen kezeltem a félelmemet. Mire kissé csodálkozva azt mondta, hogy valójában ez az egyik tudományos módja a pánikállapot levezetésének, amit én már tizenévesen kitaláltam.
(A 2002. március 27-én megjelent Békés Megyei Napló címoldalán; amikor megláttam az 20 évvel ezelőtti arcát, egyből felszisszentem: hiszen én ismerem ezt a manust! – Fotó: behir.hu/Such Tamás)
– Mit mondtak a közvetlen környezetében, amikor kisgyerekként ilyen rohama volt?
– A családtagjaim sem nagyon tudták hova tenni ezeket a helyzeteket. Voltak, akik egyszerűen csak „ideggyengének” minősítettek és elég lekezelően bántak velem. Én mindeközben – a saját magam kialakította hitrendszer szerint – folyamatosan önmagamat és a létezés valódi értelmét kerestem. Már abban az időben is saját technikákat találtam ki és alkalmaztam. Közben serdülőként építettem az érzelmi-értelmi egyensúlyomat.
A középsuliban eleinte nagyon csöndes, gátlásos srác voltam. Benkóné Dudás Piroska, azaz az osztályfőnököm nagyon sokat segített azzal, hogy már az elején alapszervezeti KISZ-titkárrá nevezett ki. Ezáltal közel 40 tanulótársam vezetője lettem. Kollégistaként egész jól beilleszkedtem. Sokat jelentett az, hogy már 14 évesen bekerültem a békéscsabai Városi Diáktanácsba, aminek negyedikes koromban én lettem a diákelnöke! Kezdtem magam teljes értékű embernek érezni és mindeközben a lelki gyakorlataimat sem hanyagoltam el…
A következő mérföldkő az életemben a budapesti Kandó Kálmán Műszaki Főiskola volt. Ebben az időszakban, 19 évesen kerültem kapcsolatba a keresztény vallással. Még konkrétabbá vált bennem az átalakulási folyamat és jó volt meglátni a szeretetközpontú gondolkodás általános érvényűségét. Azaz: „Amit akarsz, hogy az emberek veled cselekedjenek, te cselekedd azokkal”. Mindig hittem ebben. Akkoriban nagyon sokat forgattam a Bibliát, ami segített a mindennapjaim tartalmas megélésében és az események számomra helyes megértésében.
Miután 1993 nyarán sikeres államvizsgát tettem, megkaptam a mérnök-tanári diplomát. Visszaköltöztem Sarkadra. Egy héttel rá, 1993 júliusában házasságot kötöttem, s rá egy évre megszületett a fiunk, majd 3 évvel később a kislányunk. Közben 22 hónapig voltam polgári szolgálatos katona a gyulai kórházban. Elmondhatom, hogy én lettem ebben az intézményben az első, aki ezt a státuszt megkaphatta, mert úttörőként nekem kellett végig járni az ezzel kapcsolatos lépéseket.
– Békeharcos!
– A katonaságtól való leszerelés idején létrehoztam egy informatikai kereskedelmi- és oktató céget. Amivel nagyon szép sikereket értem el, hiszen az ezredforduló körül már országos kapcsolatrendszerrel büszkélkedhettünk.
– Nem viaskodott a két éne: a humánus és a racionális?
– „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené!” Véleményem szerint a pénz nem lehet életcél, hanem önmagam és mások fizikai jóllétének az eszköze. Akkor már az iskolai tanításokat befejeztem, de informatikai tanfolyamokat még rendszeresen szerveztem. Többek között már kft.-t is működtettem, ami egészen jól prosperált.
És… 2000. február 2-án minden megváltozott. Kora reggel egyedül igyekeztem eljutni Sarkadról a békéscsabai központunkba, de sajnos a Dobozi híd után, a jeges úton megcsúszott az autóm. Nekipördültem két fának, amelyek az árok peremén tartottak meg. A baleset során eltört két bordám, amik átszúrták a tüdőmet, így légmellem alakult ki. Bevertem a fejemet is, ezáltal a jobb oldalon agyödémám keletkezett. A helyszínre kiérkező mentősök újraélesztettek és egy hónapig a békéscsabai kórház intenzív osztályán feküdtem – közel két hétig kómában. Ez az életesemény alapvetően megváltoztatta a látásmódomat és az életemet.
– Tapasztalt, látott valamit?
– Igen. Volt egy kanyarodó út, de azt nem láttam, hogy hova vezet. Hárman álltak előttem és visszaküldtek.
– Nem lehetett inkább hallucináció?
– Én inkább élménynek nevezném. Mindenki azt gondol erről, amit akar.
– Stephen Hawking szerint nincs túlvilág. Az emberi agy olyan, mint a komputer agya és amikor tönkremegy, azaz meghalunk, megyünk a kukába.
– Hardver tekintetében egyetértek ezzel, de az agyhoz tartozik a szoftver is, amit alapvetően egy intelligens „programozó” hozott létre. Meggyőződésem, hogy nagyfokú rendezettség van a világegyetemben, amit mi még nem tudunk kellő mértékben felfogni.
A balesetemet követően elkezdtem keresni a konkrét célt és okot, hogy miért kellett visszajönnöm. A maradandó egészségkárosodásom miatt sajnos hamarosan leszázalékoltak. A biztosító vizsgáló orvosa szerint a maradandó egészségkárosodásom 50 százalék lett. Voltak körülöttem olyan emberek, akik azt mondták, hogy a sérüléseim miatt torzult a személyiségem, magyarul „elment az eszem”, pedig csak az értékrendem alakult át. Testileg-lelkileg nagyon nehéz időszak volt ez. Tönkrement az egészségem, a felépített egzisztenciám, a vállalkozásaim. A családi életem is teljesen átalakult. Körülbelül másfél-két év kellett ahhoz, hogy kilépjek az önsajnálatból és újra önmagamra találhassak.
A sok tízmilliós anyagi problémát, veszteséget már képtelen volt elviselni a házasságom, ezért a családi fészket ott kellett hagynom. 2000 decemberében költöztem át egy békéscsabai albérletbe. A történtek folyamatosan terheltek, de az élettől alkalmas időben és alkalmas módon mindig megkaptam a továbblépés lehetőségét. 2001 nyarán anyagi helyzetem teljesen beszűkült, a vállalkozásaim megakadtak.
A kilátástalan élethelyzetből a továbblépést az jelentette, hogy a piac melletti, Trefort utcai, középiskolai kollégiumban kaptam nevelőtanári állást és szálláshelyet is. A második évfolyamos csoportom mellett önismereti kört is vezettem és sokat foglalkoztam mások lelki elakadásának az orvoslásával is. A feladataim lekötöttek ugyan, de ehhez az időszakhoz tartozik a mentálhigiénés felnőtt mesekönyvem megjelenése, a JAVIPA nyomda jóvoltából. 2002-2006. között Budapesten éltem és dolgoztam, ahol jóval szabadabbnak éreztem magam. Elkezdtem az életteremet tudatosabban felépíteni. Sokat utaztam kirándultam, vagy akár a hétvégi ebéd után leugrottam Siófokra, hogy megmártózzam a Balatonban.
– Mintha kilibbenne Szanába.
– Körülbelül. Egy ilyen kirándulás alkalmával felkerestem az egyik ezoterikus lap által ajánlott „léleklátót”. Érdekelt a véleménye, hogy szerinte miért küldtek engem vissza? Mi az életfeladatom?
– Mit látott?
– Szerinte a balesetnek meg kellett történnie, a halálból vissza kellett jönnöm, tanulnom kell és az a rendeltetésem, hogy sokat tapasztaljak, majd másokat is tanítsak a Létezés valódi megértésére. A tőle kapott információ megerősített abban, amit mindig is a saját hivatásomnak éreztem, a másokkal való foglalkozást.
(Gábor és a mese/valóságkönyv – behir.hu/Such Tamás)
– Bő másfél évtizede ismét csabaiként él.
– Főként a gyermekeim és most már az unokám miatt is. Sokat olvastam, tanfolyamokra jártam (reiki, agykontroll, pszichodráma, Hellinger, tranzakcióanalízis). Minden számomra rendelkezésre álló ismeretet sok év alatt integráltam magamban. Mára már kialakult bennem egy teljesen logikus, megalapozott látásmód. Továbbá energetikailag is átalakultam: a hiperszenzitivitáson keresztül másképpen látom az embereket; az energiarendszerüket, a megtapasztalt sorsukat. Mondjuk úgy, hogy jobban megértem őket és a törvényszerűségeiket.
2017-ben a Szegedi Tudományegyetem Egészségfejlesztő Mentálhigiénés posztgraduális szakára jelentkeztem; későbbi szakdolgozatom témája A gyászfeldolgozás folyamatát befolyásoló külső- és belső tényezők vizsgálata volt. Mindennek előzményeként 2010-ben az édesapám temetésén én tartottam a búcsúbeszédet. Már akkor azt kérte az édesanyám, hogy az ő temetésén is én legyek a búcsúztató. Ez sajnos három esztendővel később megtörtént, hiszen édesapám után édesanyám is itt hagyta ezt a világot. Több ismerősöm úgy vélekedett, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom. Megfogadtam a tanácsukat és jelenleg már több, mint kétszáz szertartáson vagyok túl.
– Nem lehet könnyű a gyászoló családdal kommunikálni.
– Fontos, hogy maga a búcsúbeszéd a végtisztességről szóljon és a család nevében beszéljek. Nagyon sokat egyeztetek velük a ceremónia előtt, és nagyon együttérző a hangulat is. A gyászfeldolgozás valós része a kedves történetek esetén a mosolygás, nevetés vagy éppen az elérzékenyülés, miközben felidézzük az elhunyttal kapcsolatos pozitív-negatív élményeket és történéseket. Véleményem szerint ez sokat segít a családnak az elvesztett, szeretett személy elengedésében.
– Az amerikai mozikban azt láthatjuk, hogy egy-egy ilyen rituálén általában anekdotáznak.
– Ha tisztelem az élő embert, akkor tisztelem az elhunytat is. A kialakult tudatossági szintjén élte meg a mindennapjait. Mindenkiben az előnyös tulajdonságát keresem, a belső motivációit. Meggyőződésem, hogy direkt vagy indirekt módon mindenkitől lehet tanulni, csak észre kell vennünk az összefüggéseket.
– Milyen szép visszaigazolás volt már a munkája során?
– Hála érte, nagyon sok kedvező visszajelzést kapok. Az egyik szomszédos üzlet tulajdonosának a koronavírus-járvány megjelenése idején szó szerint semmi bevétele nem volt és lelkileg is majdhogynem tönkrement. Rengeteget beszélgettünk. Nemrégiben azt mondta, hogy „Gábor, ha te nem lettél volna nekem mint lelki segítség, akkor nem tudom, mi lett volna velem, miattad tudtam túlélni ezt a nagyon nehéz időszakot és hálás vagyok azért, hogy a sors mellém sodort téged!” 2021 áprilisában én is koronavírusos lettem. Nagyon komoly volt: belső vérzéssel, gyomorvérzéssel kezdődött és kétoldalú tüdőgyulladásom lett, 39-40 fokos lázzal terhelődtem napokig. Már éreztem a betegség tüneteit, de mivel voltak még bevállalt feladataim, így később kezdtem el a betegségemmel érdemben foglalkozni. A kórházba kerülésem előtti szombaton elküldtem a páromat sétálni, kértem hagyjon magamra. Mivel éreztem, hogy a betegségem nagyon előrehaladott stádiumban van és legkésőbb másnap reggel mentőt kell hívnunk, így rögzítőre mondtam a saját búcsúbeszédemet.
– Komolyan?
– Nem tudtam, hogy túlélem-e, lesz-e még visszaút, azért döntöttem így, sőt az urnahelyet is kijelöltem. A beszédemben nem sírtam-ríttam, csak összefoglaltam az egész eddigi életemet és a kialakult látásmódomat. Nem bíztam abban, hogy ki fogok kerülni a kórházból. Elfogadóan álltam mindehhez. Szinte már lemondtam saját magamról.
– Valaki akkor nagyon szereti vagy inkább nagyon-nagyon akar élni.
– Úgy mondom, hogy a senki földjén voltam 11 napon keresztül. Nagyon megéltem a mélypontot, a légzési nehézségeket – ez az elengedési folyamat. Az egyik nap reggelén – haldoklás közben – egy kedves barátom-barátnőm küldött üzenetet, amiben azt írta: „Nekem fel ne add, b*** meg!” Ez volt az a pont, egy olyan erős ébresztő pofon, ami megváltoztatta a hozzáállásomat. A kórházban töltött 10 éjszaka alatt összesen 14-15 órát aludhattam. Miután hazajöhettem, amikor csak megtehettem, nagyjából másfél hétig szundítottam.
***
Papp Gábor évtizedek óta foglalkozik különböző lelki munkával: tanítás, tanfolyamok, egyéni beszélgetések, tréningek, írás. Ars poeticája, hogy mindenkinek joga van a minél teljesebb, boldogabb élethez és élete alkonyán tiszteletteljes, személyreszabott elbúcsúzáshoz.
