– Az egyesület és az egyesület által üzemeltetett Gyulai Ifjúsági Központ pontosan milyen feladatokat lát el "békeidőben"?
– A Mi egy Másért Közhasznú Egyesület 2003-ban alakult. Az első időkben kimondottan gyerekprogramokat szerveztünk Gyula városában. Nem titkolt célunk volt már akkor is, hogy nem csak gyerekeknek, hanem fiataloknak is szeretnénk programokat szervezni. Azóta pedig már a pedagógusok, a szakemberek, és nem utolsó sorban a szülők is a célcsoportunk. Gyulán 2014 óta látjuk el az ifjúsági szakfeladatot a városban. 2007-ben kezdtük el a kortárssegítő képzést, amely segítségével minden évben képzünk fiatalokat. 2009 óta működtetjük a Hetedhét Játékvárost, amelyet most is gőzerővel szervezünk a csapattal. Emellett a városi diákönkormányzat és a diák érdekképviselet koordinálása is hozzánk tartozik. Továbbá a közösségi szolgálatosokkal és az önkéntesekkel is foglalkozunk. Nagyon fontos, hogy anonim tinitanácsadás is van az irodánkban, amely minden nap 10-től 18 óráig van nyitva. Ott fogadjuk a fiatalokat és a szülőket, valamint az érdeklődőket, most egy kicsit másképp.
– A jelenlegi helyzet miatt Önöknek is be kellett zárni az épületet. Ez mennyiben változtatta meg a munkájukat?
– Amikor megjelent az oktatási intézmények bezárásáról szóló rendelet, akkor már mi is tudtuk, hogy be kell zárnunk az irodát. A fiatalok elkezdtek Facebookon bejelentkezni, hogy jönnének csoportosan játszani, de ezzel nem oldottuk volna meg azt, hogy mindenki otthon maradjon. Azelőtt, hogy kihirdették volna a digitális oktatást, tudtuk, hogy az egyik legnagyobb feladatunk az lesz, hogy a fiatalokat otthon tartsuk, illetve meggyőzzük őket arról, hogy ez nem néhány napig tart majd. Nekik pedig az lesz a feladatuk, hogy a kapott feladatokat a elvégezzék, megtanulják és visszaigazoljanak. Fizikálisan a kollegák közül ketten dolgozunk most, otthonról. A papírokat, iratainkat hazahoztuk, nem láttuk értelmét annak, hogy bejárjunk egy üres épületbe.
– A fiatalok mennyire szokták meg a helyzetet? Feltételezem, hogy most is kapcsolatban vannak Önökkel.
– Igen, vannak csoportjaink, amelyekkel kapcsolatban vagyunk. Azokkal a csoportokkal, amelyekkel napi szinten dolgozunk együtt (a diákönkormányzatosokkal, a kortárssegítőkkel, a játékvárosban dolgozó fiatalokkal, illetve az önkéntes fiatalokkal), már elkezdődtek a beszélgetések arról, hogy ki hogyan csinálja, mi van az iskolában. Akkor nagyon nagy lendülettel ment a munka, de érezzük egy-egy csoportnál, ha fáradnak. Ha már nem beszélgetnek egymással, akkor nekünk kell lépnünk. Sajnos lelkileg kezdenek fáradni a fiatalok. Mindegyik csoportban van érettségi előtt álló kamaszunk, ők azért vannak rosszul, mert nem tudják még, hogy mi lesz. És bizony a nyolcadikos diákokban is tartani kell a lelket, mert ők is érzik, hogy nem lesz ballagás, nem lesz kitől elbúcsúzni, ezt nagyon rosszul élik meg. Vásárolnak a boltban, a csomagot a nagyszülőnek leteszik az ajtóba, becsengetnek és az utca két oldaláról beszélgetnek csak velük. Elmennek futni, biciklizni. Közel 200 fiatallal vagyunk kapcsolatban, ők azt a visszajelzést adták, hogy nem bandáznak, megértették, hogy miről van szó. Tény, hogy ezekkel a fiatalokkal évek óta együtt dolgozunk.
– Ha a fiatalok egy lelkileg nehéz helyzet miatt keresik meg Önöket, hogyan tudnak segíteni? Hiszen gyakorlatilag nincsenek válaszok most még a felnőttek esetében sem.
– Ez így van. Van, akivel már Skype-on beszéltem. Most gyűjtjük össze, hogy a megyében és országosan hova tudnak telefonos lelkisegély szolgálatért fordulni. Van, akivel chat-en beszélünk. Emellett nálunk a pszichológus sem egy-két fiatallal tartja a kapcsolatot. Van, akivel még nem tudta fölvenni a kapcsolatot, mert a napi munkáját is el kell látnia otthonról. De minden olyan fiatal, aki hozzánk járt az ifjúsági központba szakemberhez, mindenkit megkeresünk e-mailen, telefonon, Messenger csoportban, vagy bárhol. A legnagyobb probléma: ahogy mi nem látjuk a végét, úgy a fiatalok sem. Ez egyfajta szorongást és félelmet kelt bennük, ami teljesen érthető, mi, felnőttek is félünk, és mi is tartunk ettől az egésztől. Erről nagyon őszintén kell beszélnünk a fiataljainkkal. Nem árulunk zsákbamacskát, én is el szoktam mondani, hogy van olyan nap, amikor rosszabb kedvem van. Nekem is segítenek olyankor a fiatalok, amikor érzik, hogy én sem írtam két napig mondjuk egy adott csoportba, akkor megkérdezik, hogy mi újság. Ők is tartják bennem a lelket, ahogy én bennük.
– Eközben Ön ifjúsági szakemberekkel online meetingeket, konferenciákat is tart. Mi a tapasztalat országosan és Békés megyében, van-e változás azzal kapcsolatban, hogy megtaláljuk-e a helyünket az online, digitális világban?
– Az az igazság, hogy mi, ifjúsági szakemberek ugyanúgy tanulunk, mint a pedagógusok. A héten három új, online felületet tanultam meg használni, kettőt a fiataloknak köszönhetően. Létrehoztunk magunknak, ifjúsági szakembereknek egy Facebook csoportot is, amelyben kezdődik a szakmai munka. Tanulni szeretnénk és tanítani egymást. Minden ifjúsággal foglalkozó szakember hasonló módon dolgozik, mint mi, plakátokon és felhívásokon keresztül igyekszenek elérni a fiatalokat. Nincsenek nyitott, ifjúsági közösségi terek, mivel azok nem lehetnek nyitva. Nemcsak a kialakult helyzetre keressük a választ, hanem előre is tekintünk, mert amikor vége lesz ennek az egésznek, akkor arra is kell már tudnunk reagálni. Kérdés, hogy mi az, amit megtartunk az eddigi gyakorlatból, és mi az, amit át kell alakítanunk. A fiatalokban is van egyfajta együttgondolkodás arról, hogy együtt könnyebb, nagyon nagy igényük van arra, hogy személyesen találkozzanak. Hiányoznak annyira egymásnak, hogy nem csak a virtuális térben élnek. A kocka fiúk nagyon élvezik a helyzetet, emiatt van egy nagy félelmünk, hogy ők még inkább függővé fognak válni. A napi teendők után szépen elvannak a virtuális térben, tovább játszanak. Nem egy olyan kamaszfiúról tudunk, aki hajnali kettőkor fekszik, dél körül kel, mert átbillent a napirendje, ez nagyon veszélyes, és azt gondolom, hogy ebben a szülőknek is felelősségük van. Tegnap egy szülő, hogy mit tud csinálni a fiával, mert a fentebb leírtak történnek vele. Nagyon kegyetlenül hangzik, de közöltem, hogy ha laptopról van szó, tessék elvinni, bevinni a saját szobájába. Ha kell, akkor a szülő párnája alá tenni. Kell a pihenőidő, az, hogy mindenki aludjon, pihenjen és tudomásul kell venni, hogy nem azért van otthon, hogy folyamatosan játsszon, gép előtt legyen.
– Említette, hogy mivel nem lehet tudni, hogy meddig tart ez a veszélyhelyzet, azért számos programra készülnek. Mi az, aminek az előkészítése zajlik, és mennyiben írhatja ezt felül a veszélyhelyzet?
– Két rendezvényünket eltoltuk májusra: az egyik egy ifjúsági konferencia lett volna, a másik egy ifjúsági bál. A májussal kapcsolatban elég optimisták voltunk, most már azt látjuk, hogy ősszel lesz a program. A játékvárost július 6-án kezdenénk, most próbálom kideríteni, hogy a 70 segítőből ki tud majd részt venni. Amellett, hogy a játékváros műhelyvezetői már a műhelyeket dolgozzák ki, lassan készülnek majd a műhelymegrendelők is. A segítők ugyan úgy dolgozik tovább, mert szeretnénk idén is megvalósítani a Hetedhét Játékvárost. Ha ezt a karantént feloldják, mind a gyerekeknek, mind nekünk, felnőtteknek, mind a kamaszaink lelkének nagyon kell majd az, hogy a szociális térbe visszakerüljünk. Azon kell majd dolgoznunk, hogy minél kevesebb negatív élmény maradjon majd meg bennünk. Van több olyan projektünk is, amelyet szeptemberig, októberig teljesen el kell tolnunk.
