Advent második vasárnapja kapcsán érdemes felidézni az adventi koszorú eredetét és mély szimbolikáját. A koszorú hagyománya a kereszténységet megelőző időkre nyúlik vissza: az örökzöldből font kör alak már a pogány kultúrákban is a fény iránti vágyat és az isteni jelenlét keresését jelképezte. A keresztény hagyomány ezt az ősi szimbolikát úgy őrizte meg, hogy a koszorú körformája Isten végtelen szeretetére utal, az örökzöld ágak pedig az ember reményét fejezik ki. A koszorún elhelyezett gyertyák a növekvő fényt szimbolizálják – ahogy hétről hétre egyre világosabb lesz, úgy közeledik Krisztus születésének ünnepe.
A második gyertya szimbolikája a reményhez kötődik, amelyet a keresztény hagyomány Ézsaiás próféta szavaival kapcsol össze: „Legyetek erősek, ne féljetek: íme, jön Istenetek…” A gyertya fellobbanása azt az ősi várakozást idézi meg, amellyel a zsidó nép évszázadokon át kereste Immánuelt, a megígért Megváltót.
A katolikus liturgiában a második vasárnap gyertyája lila, amely a bűnbánatot és az elcsendesedést hangsúlyozza. A protestáns közösségekben gyakran piros gyertya ég, amely az ünnepi szeretetre és az Isten felé forduló bizalomra utal. Mindkét hagyomány közös üzenete: a remény lángja akkor is világít, amikor a világ sötétebbnek tűnik.
Mit üzen számunkra advent második vasárnapja a mindennapokban?
A remény gyertyája arra hív, hogy erősítsük meg magunkban a bizalmat – abban, hogy a fény felé tartunk akkor is, amikor még sötét körülöttünk. Juhász Gyula sorai újra és újra rávilágítanak erre: „A betlehemi csillag… a jó reményt, mit körülállnak szegények, árvák, magyarok.” A második adventi vasárnap ma is ugyanezt a belső fényt idézi meg.
Forrás: hirado.hu
Az alábbiakban Mlinár Pál Bence és Mlinár Balázs Bódás János egy versének részletét mondják el a második gyertya meggyújtásához (forrás: Békéscsabai Jókai színház):
