Félbemaradt építkezést, és ennek totális zűrzavarát ábrázolja a díszlet, egy palota nyomai is látszanak, de malter kupacok, talicskák, felborított szék, Mira János tervező munkája a teljes káoszt, az abszolút fejetlenséget képezi le - írja Bóta Gábor a nepszava.hu-n.
Megfelel Katona József Bánk bánban leírt mondatának, hogy „A tető mindjárt rám szakad.” Csak a Békéscsabai Jókai Színház előadásában, melyet a Thália Színházban, a Vidéki Színházak Fesztiválján is láthattunk, már tető sincs. Tán még nem készült el. Tán már lerombolták. A nagyurak irhakabátban mászkálnak Rátkai Erzsébet jelmeztervező intenciói szerint. Nyilvánvaló, hogy képletes értelemben is fáznak. Didereg a lelkük. Látják, hogy az ország ebek harmincadjára jutott. Főleg Gertrudis királynét okolják miatta, aki már-már átépítette az országot, ami sok tekintetben romhalmazzá tételt is jelent, azt, hogy valamennyi pozícióba a maga embereit ültette, akik elraboltak mindent, nem győztek gátlástalanul hasznot húzni a maguk számára. Akik pedig tudtak erről, félrenéztek, esetleg ők is gazdagodtak, vagy féltek szót emelni. De most békétlenekké álltak össze, ha fejetlenül, szervezetlenül is, de lázadni próbálnak, mert csak felfogták, hogy így ez tovább nem mehet, hiszen már a tetőt is elvitték a többség feje fölül.
Erős jelenet, amikor a nincstelen paraszt, Tiborc, Jancsik Ferenc megrázó alakításában, mondja Bánk bánnak, az eddig külföldön járt, az állapotokra csak most eszmélő nagyúrnak, monológját, közismert panaszáradatát, melyben az ország sorsát ecseteli, és azt, hogy negyven év szolgálata után penészes kenyérre szorul. Ott állnak körülöttük a nagyurak, és egyszer csak ők is elkezdenek bizonyos részeket mantrázni Tiborc szövegéből, szinte kórussá fokozva azt, ami ettől lényegében országos panasszá szélesedik ki. Van valóságos kórus is az előadásban, méghozzá gyerekeké. Föl-föltűnnek időnként, egyszerű, ismert dalokat énekelnek, és tiszta ártatlanságukkal rácsodálkoznak a romlott világra, feszültséggel teli kontrasztot képezve vele.
A kiváló erdélyi színész, Demeter András adja Bánk bánt. Nem az oly gyakori, öblös hangon ágáló, hú de nagyon hősszínészként játssza. Inkább a töprengő Hamlet alakjához közelíti a figurát. Vívódik és vívódik. Hosszú ideig nem nagyon érti mibe csöppent. Emészti magát. Fortyog benne az indulat, de még nem tör felszínre. Hasonlít egy értelmiségire, aki önmagába burkolózva, farkasvakságban szenvedett. És most későn, fájdalmasan, már elég tehetetlenül eszmél. Igyekszik nem elhinni, amit tapasztal az országban, azt viszont, amit a felesége, Melinda hűtlenségéről pletykálnak, túl hamar, zsigeri felindultságból elhiszi. Demeter hitelesen mutat meg egy eredetileg halk szavú, csaknem szelíd embert, akire hirtelen közéleti és magánéleti mázsás súlyok rakódtak, és bár próbál hadakozni, férfi módra harcolni, agyonnyomják, tragikusan alul marad.
Gertrudis királyné Kovács Edit megformálásában olyan, mint egy kosztümös, számító, rideg üzletasszony, vagy éppen politikus, aki akarnok módra törtet előre. Vannak még érzelmei, de iparkodik ezeket korlátozni. Erre a mindinkább szaporodó típusra mondják, hogy nem ismer sem istent, sem embert. Az már más kérdés, hogy a saját férje, II. Endre király hogyan ismerheti őt ennyire félre, ahogy az is kérdés, Bánk hogy hihet el annyi rosszat Melindáról? Itt már az ösztönök uralkodnak, a fékezhetetlen düh, ami átcsap pusztító gyűlöletbe, és ez már hadat üzen a józan észnek.
Persze ehhez a józan észt meg is akarják téveszteni. Biberach, Tege Antal alakításában, profi manipulátor, akinek egyfolytában maga felé hajlik a keze, de aztán a saját fegyvere visszafelé sül el. Czitor Attila Ottója az agresszívvé váló manipulátor tanonc, aki ugyancsak a maga dugájába dől. Bartus Gyula Petúr bánként érzékelteti, hogy sok mindent világosan lát, de azt is, hogy ebben a helyzetben már alig van mit tenni. Földesi Ágnes Melindája talpraesett asszony, ám ennek ellenére ebben a közegben nem lehet más, csak áldozat. Presits Tamás II. Endréje már csupán a csődbiztos lehet. „Nincs a teremtésben vesztes csak én”, mondja Melinda halála után Bánk, erre kontráz tébolyult kifakadással II. Endre, hiszen már Gertrudis is halott. Ez olyan helyzet, aminek nincs is nyertese, ország és magánélet egyaránt összeomlott. A gyerekek kórusának tagjai még félénk riadtsággal énekelnek, valamit megérezhetnek abból, hogy rájuk is hasonló sors várhat. Ugyanakkor változatlan tisztaságuk, naiv tekintetük némi reményt kelthet, hogy talántán mégsem.
Zalán Tibor dramaturgként gondos hozzáértéssel alaposan leporolta a drámát, lenyesegette barokkos túlburjánzásait, kigyomlálta régies szófordulatait, de nem írt bele aktualitásokat, rémisztően aktuális az enélkül is. Szabó K. István rendező komoly összmunkára sarkalta a színészeket, nem a pátoszos, nemzetieskedő, gyakran unalomba torkolló előadásmódot kereste, hanem arra kutatta a választ, hogyan omlik össze a biztosnak hitt hatalmi gépezet, és hogy omlanak össze olyan emberek, akik látszólag sziklaszilárdan álltak a lábukon.
Ez az átlagosnál csendesebb, meditatívabb, szomorú, de nem lehajtott fejű előadás, ami felkiáltójel kíván lenni, hogy nem állunk olyan messze a produkció lidérces végkifejletétől, most kellene még valamit tenni, gondolkodva cselekedni.
Forrás: nepszava.hu
