Lukoviczki Réka átlagos lány. Talán csak abban különbözik a többiektől, hogy mosolygósabb, életvidámabb, optimistább, mint a kortársai. Illetve abban, hogy immár két éve óta protézissel él. De ez nem zavarja, az autóbalesete előtt is, utána is szívesen állt fényképezőgép elé.
- Hányszor jutott eszébe, hogy mi lett volna, ha nem száll be abba az autóba?
- Nem szokásom arra gondolni, hogy mi lett volna, ha… Képtelenség erre alapozni egy életet. Ez olyan gondolkodásmód, ami egyáltalán nem visz előre, sőt, még vissza is fogja a fejlődésemet. Elfogadtam, hogy történt egy autóbaleset 2014 nyarán, amelyben utasként vettem részt. Abba is belenyugodtam, hogy ezt csak úgy élhettem túl, hogy a bal lábamat amputálni kellett térd fölött. Sokszor gondolok vissza arra a napra, de utólag már semmiképpen nem csinálnék semmit vissza. Így érzem magam teljesnek, ahogyan jelenleg vagyok.
- Hogyan reagálnak az emberek? Blogot vezet, amelyből kiderül, hogy vannak jobb és rosszabb napok az életében.
- Rendkívül vegyesek a reakciók. Ha hazamegyek Békéscsabára, ott egyértelműen nagy szenzáció a lábam. Egyrészt azok, akik protézist hordanak, nem merik megmutatni, másrészt a többség nem is visel protézist az amputációja után. De például Pesten, ahol most tanulok és élek, kicsit elfogadottabb a helyzet. Annyi furcsa kinézetű és viselkedésű ember van, hogy én lógok ki „annyira” a sorból a lábatlanságommal. A legjobban azt veszem, amikor sajnálkozás helyett kedves szavakat, bátorítást kapok. Szeretem magam embernek érezni, és semmiképpen sem fogyatékosnak.
- Ha lehet ilyet mondani, kifejezetten mutatós a protézise. Be lehet szerezni ,,felöltöztetett” protéziseket vagy díszíti őket?
- Sok bujkálás után döntöttem csak el, hogy elfogadom magam úgy, ahogy vagyok. Még mielőtt ez megtörtént volna, mindenki azt hitte az utcán, a suliban, hogy eltört a lábam, vagy szalagszakadásom van. Elhatároztam, hogy nem szeretnék egész életemben magyarázkodni vagy füllenteni másoknak vagy éppen magamnak. Miért ne mutathatnám meg a sántításom valódi okát? S ha már felvállalom magam, szeretném ezt egy csinos külsejű eszközzel megtenni. Ezeket többnyire Kanadából rendelem, de nem titkolt célom az egyetemi tanulmányaim alatt ezen a szakterületen alkotni valami szépet, ami a viselőjét büszkeséggel tölti el, a környezetét pedig jó érzéssel. Ehhez minden adott is lesz nemsokára, hiszen az Óbudai Egyetem terméktervező mérnökhallgatója vagyok. Ruha- és öltözék kiegészítő szakirányon tanulok tovább szeptembertől, és ebbe a témába remekül illik a protézis design, mint divatos öltözék, kiegészítő. Amilyen színű és mintájú ruhát veszek föl, ahhoz passzol a vádlim is. Az egyetem mellett belemélyedtem a blogolásba, és az előadásaimba, ki tudja, talán előadó is lehetek egyszer!
- A balesete előtt modellkedett, most is szívesen áll kamera elé. Nagy levegőt kellett vennie az első ilyen fotózáshoz?
- Hobbiként szívesen álltam kamera elé, és most is ugyanúgy élvezem. Nem hiszem, hogy változtam volna attitűdben, mialatt fotóznak, mert annyira természetessé és a részemmé vált a műláb, hogy már nem is tudnék más lenni.
- A blogjából (Robotlany.blog.hu) kiderül, hogy sok időt tölt kórházban, nem is tud miatta mindig egyetemre járni. Miért van szükség a kórházi kezelésre?
- Rengeteget tartózkodtam kórhátban az elmúlt másfél év alatt, de nem azért, mert nem tudtam magam ellátni. Ahogy ugrásszerűen fejlődtem a protézis viselésében, úgy kellettek az újabb vagy korszerűbb eszközök alám, és minden újabb eszköz változtatást, megszokást és állítgatást igényelt. Állandó kihívás jelentettem a baleseti osztálynak, és a protetikusoknak, mert mindig a maximalizmusra törekedtem és nem értem be az alacsony aktivitású életformával. Utólag belátom, nem létezik maximálisan jó műláb, mert a fájdalom érzetem minden lépésnél ott marad, de fejben eldönthetjük, hogy hogyan viszonyuljunk hozzá. A rengeteg kórházi tartózkodás mind kellett ahhoz, hogy ma elmondhassam: nincsenek korlátaim, és amíg nagyon figyelek a testemre-lelkemre, addig nem is engedek korlátokat az életembe.
- Lelket melenegtően pozitív a hozzállása. Ez baleset következménye vagy előtte is ilyen volt?
- Előtte is mosolygós és életvidám voltam, de akkor ez nem volt annyira tudatos, mint most. Régen az örömet bizonyos emberekhez, tárgyakhoz, anyagiakhoz kötöttem, most már tudom, hogy a jó érzéseket csakis magamban találhatom meg. Tudatosan átprogramoztam magam a pozitív gondolkodásra és ettől vagyok rendkívül életerős és harmonikus. Mindenkinek tudom ajánlani: legyetek pozitív gondolkodók!
