1968-ban, vagyis pontosan 50 esztendeje kezdődött Magyarországon az egészségügyi szakközépiskolákban a szervezett oktatás. Az első érettségizett és általánosan alapképzett szakemberek 1972-ben kerültek be az egészségügyi rendszerbe. A kerek évfordulón a behir.hu időutazó rovata az egészségügyi szakképzés hazai történetét mutatja be, ezzel is megköszönve az ellátórendszerben dolgozók mindennapi, rendkívül fontos munkáját. Tartsanak velünk!
Inkább hit, mint tudomány
Az egészségügyi képzések története ugyan évezredekre nyúlik vissza, azonban a napjaink egészségügyi képzéseit leginkább meghatározó események a legutóbbi századokhoz köthetők. Az egészségügyi szakmák szétválása és azon belül az orvosképzés mellett az egészségügyi „segédszemélyzet” képzése nemzetközi szinten leginkább a vallási alapon nyújtott segítséghez vezethető vissza.
Az ókori Indiában, a hinduknál már kiépített kórházi szervezet működött „orvosokkal” és ápolószemélyzettel. A történelemkönyvekben a következő időszak a középkor, amikor egyházi rendek alakultak ápolásra. A személyzet természetesen nem tanulta az ápolási mesterséget, sokkal inkább a szentírás szabályait, mint a tudományt követték a betegek ellátásában.
Magyarországon Kossuth Zsuzsannát az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc alatt bátyja országos főápolónővé nevezi ki, hiszen a hadakozások alatt nyilvánvalóvá vált a sebesültek nem megfelelő ellátásának problémája. Rövid idő alatt csaknem 80 tábori kórházat állított fel, ahol egyaránt ápolta a honvédeket és az ellenséges katonákat. Javított az ellátási, felszerelési, valamint a higiéniai körülményeken.
Kortársa, az angol ápolónő és statisztikus, Florence Nightingale a modern nővérképzés, valamint a betegellátás reformjának elindítója. Ő alkalmazott először statisztikai megközelítést a betegápolás hatékonyságának elemzésére, így a bizonyítékokon alapuló orvoslás egyik úttörőjének tekinthető.
Az itthoni ápolóképzés kezdetei
Az Osztrák-Magyar Monarchiában az ápolói tevékenység gyakorlását nem kötötték semmiféle előképzettséghez, hisz az 1876. évi közegészségügyről szóló törvény sem fogalmaz meg ezzel kapcsolatban külön kitételt. Az ápolók közkórházi foglalkoztatása kizárólag a kórház igazgatójának akaratán múlott, aki sokszor nem igazán tudott megfelelő munkaerőt választani.
A 19. század második felében az ápolást jelentős részben az egyház alárendeltségében végezték a különböző szerzetesrendek, akik a tevékenységükhöz a rend szabályainak megfelelően az anyaházakban kaptak képzést.
Az 1881-től felállított Nemzetközi Vöröskereszt szintén felvállalta az ápolást, mint karitatív cselekedetet. A Magyar Országos Segélyező Nőegylet nyomdokain haladva célul tűzték ki az ápolóképzést. Az egyleten belül a 19. század végétől számos hivatásos és önkéntes ápolói tanfolyamról maradt fent adat.
A szervezet hivatásos ápoló képzéseit és gyakorlatait a Vörös Kereszt Egylet az Erzsébet Kórházában tartotta, mely 1885-ben létesült. A képzés már ebben az évben elindult 17 növendékkel, majd évente tavaszi és őszi beiskolázással 20-20 főt vettek fel. A következő évektől közzé tették a tanfolyamot „olyan hölgyek és férfiak részére, akik a betegápolás elemi ismereteit elsajátítani óhajtották".
A képzések során hivatásos és önkéntes ápolókat képeztek ki, akik között szerzetesek is helyet kaptak. A bentlakásos képzés első hivatalos magyar nyelvre fordított tankönyve Theodor Billroth által írt „A betegápolás otthon és a kórházban” című műve volt.
Ugyan a hitbéli elkötelezettség alapján jött létre a Filadelfia Diakonissza Szövetség 1903-ban, azonban az ápolást végző evangélikus és református tagjaik számára fontosnak tartották a megfelelő szakmai felkészültséget. Budapesten a Bethesda kórházban dolgoztak 1904-től és egyszerre foglalkoztak betegápolással, illetve lelki gondozással. A kétéves képzésük során kaptak ismereteket a házi betegápolásról és kórházi ápolásról egyaránt, amit a gyakorlatban is alkalmaztak.
Az állami egészségügyi intézményekben dolgozó ápolók java szakképzetlen volt, ám megjelent egy olyan társadalmi réteg, amely az ápolást egyre inkább szakmának, polgári foglalkozásnak tekintette. A Magyarországi Betegápolók és Ápolónők Országos Egyesülete, mely Michalicza József vezetésével alakult 1902-ben, 1906-tól ápolói tanfolyamokat szervezett.
A csecsemőhalandóság csökkentését, a születésszám növelését, a tudatlanság és a babona elleni küzdelmet hirdette meg a Stefánia Szövetség 1915-ben, melyet Gróf Lónyai Elemérné Stefánia hercegasszony patronált. A terhes és szülő nők gondozását, a gyermekágyas és a szoptató anyák védelmét, valamint az újszülöttek, csecsemők és kisgyermekek korai átfogó preventív ellátását szorgalmazták. 1916-ban a Stefánia Szövetség elindította a gondozóképzést a Központi Védőnőképző Iskolában.
Dr. Heim Pál a kezdetektől bekapcsolódott az intézmény munkájába és sokat foglalkozott az orvosszakmai kérdések mellett egészségügyi személyzet képzésének kérdésével. Az ő képzési tevékenységéhez kötődik a gyermekápolást végző Heim-nővérek képzése is.
A két világháború között
Az „egészségügyi segédszemélyzet” képzésére 1926-ban kidolgozták az Állami Ápolónő- és Védőnőképző Intézet terveit. Az intézetben egységes tananyag alapján kívánták megreformálni az ápolóképzést, amelyet a Rockefeller Alapítvány támogatott.
Az Országos Közegészségügyi Intézetben, vagyis az OKI-ban 1933-tól megkezdődött a zöldkeresztes egészségvédelem 10 éves programja, melynek részeként újragondolták a közösségi egészségügyi szolgálatokat.
A szakképzés kialakulása
A második világháborút követően létrehozták az egészségügyi, nem orvos szakszemélyzet képzéseinek egységes rendszerét, amely a szaktanfolyami, a szakiskolai, majd szakközépiskolai rendszer bevezetését jelentette, természetesen a szocialista országok gyakorlatával összhangban. Az első általános betegápolói szakképesítés 1946-tól 1953-ig működött. 1954-től megújították az ápoló és a szülésznőképzést.
1958-ban megjelent az egészségügyi szakiskola, ahol már különvált az ápoló és szülésznőképzés. Az Egészségügyi Minisztérium az Egészségügyi Szaktanfolyamok irodáját 1962-ben azzal a céllal hozták létre, hogy a szakdolgozói utánpótlás koordinált módon, egységes színvonalon biztosítható legyen.
A legjelentősebb egészségügyi szakképzési reformot 1968-ban hajtották végre azzal, hogy az országban nagy számban hoztak létre önálló egészségügyi szakközépiskolákat és egészségügyi szakközépiskolai osztályokat.
1975-ben pedig indult a hároméves egészségügyi szakiskolai képzés is.
A megújult szakiskolai és szakközépiskolai ápolóképzés célja a korszerű, általános műveltség és középfokú szakmai képzettség egységének megteremtése volt. Az érettségivel együtt általános ápoló és általános asszisztens szakképesítést nyújtott az intézmény, mely lehetővé tette a felsőoktatási tanulmányok folytatását.
A rendszerváltás után
A rendszerváltozást követően az egészségügyi szakközépiskolai ápoló képzés és szakasszisztens, valamint a ráépülő „szakosító” képzéseket új szakmai keretrendszerbe sorolták azzal, hogy létrehozták az Országos Képzési Jegyzéket.
A klasszikus, iskolai rendszerű, egészségügyi szakközépiskolai osztályok és az ott folyó ápoló képzés 1997-ben megszűnt. A szakközépiskolai ápolóképzést felváltotta az érettségire épülő, hároméves iskolai rendszeren kívüli szakképzés.
Az egészségügyi képzések szakmai minőségével kapcsolatban egyre több és egyre komolyabb problémák merültek fel a 2000-es évek elején, melynek hatására újra felmerült a szakközépiskolai, iskolai rendszerű egészségügyi képzések bevezetésének gondolata. Ezek eredményeként 16 év szünet után, 2013 szeptemberétől újra lehetséges iskolai rendszerben ápolók, csecsemő- és gyermekápolók és mentőápolók képzése.
-400x225.jpg)
