A Körös-Maros Nemzeti Park Kis-Sárrét részterületén járva még a hideg hónapokban is gyakran hallhatjuk a barkóscinegék csilingelő hangját.
A barkóscinege a timáliafélék egyetlen európai képviselője. Nagy, összefüggő költőterülete Ázsiában a Kaszpi-tengertől Mandzsúriág terjed, Európában viszont csak mozaikos elterjedésű. Magyarországon főként az Alföld nagyobb mocsarainak, halastavainak nádasai biztosítanak számára megfelelő életfeltételeket.
A Körös-Maros Nemzeti Parkon belül a Biharugrai- és a Begécsi halastavakon élnek a barkóscinegék legnépesebb csapatai. Költőhelyül általában tiszta állományú, esetleg gyékénnyel kevert, avas nádasokat választanak, fészküket a víztől 20-50 cm-es távolságra rakják. A párok tartós kapcsolatban élnek, ami az énekesmadarakra általában nem jellemző. Évenként 2-3 fészekaljat nevelnek fel, a kotlásban mindkét szülő részt vesz. A fiókanevelés időszakában főként rovarokat, pókokat, télen pedig apró gyommagvakat, például nádmagvakat fogyasztanak. Hím példányaik sötét színű barkót viselnek, erről kapták nevüket.
Mivel nem félnek az embertől, így a halastavak gátjain sétálva egészen közelről is megfigyelhetjük 60-80 példányos csapataikat és hallgathatjuk jellegzetes hangjukat. A Kis-sárréti költőállományról nincsenek pontos adatok, de ősszel és télen egyre nagyobb csapatokat figyelünk meg, ezért a szakemberek azt feltételezik, hogy a barkóscinegék száma növekszik. Ezt segíti elő az ökológiai szemléletű hal- és nádgazdálkodás is. Rendszeresen maradnak kiterjedtebb avas nádfoltok, amelyek a barkóscinegék fészkeléséhez elengedhetetlenek. A Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság által végzett élőhely-rekonstrukciós munkák szintén hozzájárulnak a faj védelméhez.
Érdekes megfigyelés, hogy amikor a madárgyűrűzések alkalmával néhány barkóscinege a hálóba akad, akkor fajtársaik a közelben gyülekeznek, és egészen addig ott maradnak, amíg a befogott példányokat el nem engedjük. Ez is azt mutatja, hogy egy rendkívül társas madárfajról van szó.
Forrás: Körös-Maros Nemzeti Park
