Szarka Gyula Kossuth-díjas énekes, zenész, a Ghymes együttes alapító tagja jól ismeri a gyermekek lelkivilágát. Már pályakezdőként általános iskolában tanított, és azóta is, egész életművével, munkásságával nemzedékeket oktat a zene szeretetére, a kultúra megbecsülésére. Mesekoncertek és gyermekalbumok sorozata fűződik a nevéhez. Az igazmondó juhász és az aranyszőrű bárány című mesejáték zeneszerzőjével az új bemutató születéséről, a gyerekek művészeti neveléséről, a színház esélyeiről és felelősségéről beszélgettünk.
– Énekelni, zenélni a gyerekeknek – ez mindig szívügye volt. De mennyiben más egy mesejátékhoz zenét komponálni, mint koncertezni vagy más műfajban alkotni?
– Amióta csak zenélek, foglalkoztat a kérdés, hogyan és milyen zenét lehet a gyerekeknek adagolni ahhoz, hogy érezzék a szépségét, a saját kultúrájukat szeressék meg elsősorban, ne valami idegen kultúrát. Főiskolás korom óta tudom, meg kell ismertetni a gyerekekkel a saját népzenéjüket, környezetüket, ez a legfontosabb. A Ghymes együttessel készítettünk gyerekeknek koncertanyagot, évtizedeken át játszottunk rengeteg helyen. Ennek én voltam a vezetője, én raktam össze a műsorokat, amit nagyon szerettem. Biztos voltam benne, hogy a főiskola befejezése után nem akarok tanítani; aztán mégis elkezdtem, és rájöttem, milyen csodálatos dolog a tanítás. Észrevettem, hogy az ének-zenekönyvekben megjelent dalok nem ismertek, és mindig volt valami tankönyvszaga az egésznek. Akkor arra gondoltam, hogy ha ezek a dalok megelevenednének, sokkal nagyobb lenne a befogadókészség, ezért koncertszerűen csináltuk meg azt, amit a gyerekek egyébként is tanultak. Ennek eredményeként úgy sajátították el a tananyagot, hogy észre se vették, velünk énekeltek, nagy hangulatú koncertek voltak azok évtizedeken keresztül. Innen a tapasztalat, és ha felkérnek egy ilyen mesejáték zenéjének megírására, akkor van sejtésem arról, hogy milyen a gyerekek lelkivilága és mi az, amit be tudnak fogadni. Tapasztalataim és emlékeim alapján írtam most a dalokat Mátyás aranyszőrű bárányához, olyan dalokat, amik jól énekelhetők. Sosem akarom didaktikusan nevelni a gyerekeket, hanem úgy, hogy a próza, a mesejáték a zenével kompakt, kész, kerek egész legyen.
– Hogyan zajlik általában az alkotási folyamat? Megkapja a mesét, a szövegkönyvet, arra komponál, vagy párhuzamosan jön az ihlet, esetleg előbb születik a zene?
– Az igazmondónál konkrétan úgy volt, hogy Zalán Tibor, akivel régi jó barátok vagyunk, írta a szövegkönyvet és a dalszövegeket. Először ezt kaptam meg, el kellett olvasni, hogy bele tudjak mélyülni ebbe a mesevilágba, aztán elkezdtem foglalkozni a szövegekkel. Egyrészt vannak érzéseim, feljegyzéseim, ha valami megérint, akkor azt feljegyzem, később felhasználom. Nagyon inspiráló hangulatú az egész mese, tréfás, vidám, amit szintén nagyon élveztem. Kölcsönösen alakítgattunk rajta a szerzővel, kérdeztem, hogy ezt-azt lehet-e másképp, tényleg nagyon jó a mese vonulata, izgalmas a sztori, nagyon jók a figurák. A szereplőkkel tegnap találkoztam, kicsit énekeltünk, alakítgattunk a mesén Karczag Ferenc rendezővel.
– Mint zeneszerző, miután együttműködött az íróval, egyeztetett a rendezővel, követi a próbákat, esetleg bele is szól, vagy inkább rábízza a művét a rendezőre és a színészekre? Hogyan zajlott ez tavaly nyáron, a Zenta, 1697 című rockopera színpadra állításánál?
– Konkrétan a rendezésbe, ha csak egy mód van rá, nem szólok bele. Ha a rendezés és a zenei megoldások között problematika van, vagy meg kell oldani egy helyzetet, akár a zenéhez is hozzányúlunk, ha hosszabb vagy rövidebb tételek kellenek, akkor ezeket meg kell tenni, és fontos, hogy közös munka legyen. Nyilván van a rendezőnek is elképzelése. A Zenta, 1697 című rockoperát Pataki András rendezte, megkapta a zenei anyagot, előtte már többször konzultáltunk. Megkaptam a darabot, a próbafolyamatnál ott voltam, láttam, mi történik, közösen megoldottunk mindent. Szerintem minden darabnál ez a megoldás, hogy az előadás végül kerek egész legyen.
– Miért fontos a népköltészet, a népzene, a magyar történelem megismertetése a mai közönséggel és főleg a fiatalabb nemzedékkel? S milyenek a lehetőségei, esélyei erre a művészetnek, a színháznak?
– Elég rossz tapasztalataim vannak, szkeptikus vagyok. Nagyon hiányosan ismerjük a saját történelmünket. Amikor az Álmos legendája című balettet mutattuk be a Soproni Petőfi Színházban, szúrópróbaszerűen megkérdeztem tanult barátaimat, hogy ki volt Álmos, és tízből talán egy tudta. Pedig legalább egyetemet végzett felnőttektől elvárható lenne, hogy többet tudjanak. Talán nem tanítják, vagy nem figyelünk oda kellőképpen a fontos eseményekre. A zentai csata volt az az esemény, amikor az oszmán birodalmat egy óriási nagy keresztény liga összefogásával meg tudta állítani, világtörténelmi jelentőségű volt az, hogy Savoyai seregének sikerült kiűzni és visszaszorítani az oszmán terjeszkedést. Erről sem tanultunk. Mi ott Szlovákiában, mint felvidéki magyarok nyilván nemigen hallunk erről, de Magyarországon sem tudják. Óriási anyag a történelmünk, mindenki mindent nem ismerhet, de a főbb eseményeket illene, főleg az ilyen pozitív kicsengésűeket, mint a zentai csata, a győzelmeinket ismerni és ünnepelni kellene.
– Ha egyetemet végzett felnőttek sincsenek ezzel tisztában, akkor kik adják át a tudás a fiataloknak, hogyan lehet őket megnyerni? Nehezíti a dolgunkat a digitális világ térhódítása, milyen esélyei maradnak a művészetnek?
– Színházba sokan járnak, ott mindig teltház van, az jó, ott ül 350-400 ember, de hol van a többi? Főleg az idősebb korosztály jár, be kell hozni a fiatalokat. Ugyanakkor készülnek mesedarabok, mint most is. Nagyon fontos a szülők felelőssége, nekem van két gyerekem, elvittük őket, most már huszonévesek, mennek maguktól színházba. Lehet kritizálni az iskolát, de a közvetlen kapcsolat a család, a két szülő, rajtuk múlik, mit lát a gyerek. Nekünk a színházban az a felelősségünk, hogy a darab jó legyen, sziporkázó, és ha már eljönnek, akkor ne úgy menjenek haza, hogy legközelebb meggondolják…
Niedzielsky Katalin
