Van az a drága Közgé üdülő, ami, ha úgy vesszük, 2006 óta a campünk, amit 2018-ban majdnem eladott egy korábbi szakember. De nem adta el. Mert Magyarországon van egy szabály: ami kicsit is működik, azt inkább hagyjuk úgy.
Imádjuk a közeli strandot, de sajnos minden évben ugyanaz van: a lángos egyre kisebb… Már ott tartunk, hogy nem is harapod, hanem keresed. Mint egy elveszett emléket. Az ára viszont nő. A lángos infláció jobban teljesít. A sör meg… hát az már befektetés. Úgyhogy áttértem a vizezett csapoltra. Ez már nem alkohol, ez hidratációs stratégia.
A központ is egy remek hely. Van ott minden. Például az omegás Benkő László fia, Balázs által vezetett Partyfészek, ahol remek kis hangversenyek zajlanak. A parton pedig ott a Süsü-fotófal. Ott állsz, és rájössz: a gyerekkorod egy laminált háttér lett.
Aztán kitaláltuk, hogy felfedezünk új helyeket. Mert mi kalandorok vagyunk. GPS-szel.
Emesém mondta, hogy van egy japánkert Siófokon. Mire én: persze, biztos ott áll egy lángost áruló szamuráj is. Kerestük vagy félóráig. Megkérdeztünk mindenkit. Árulót (pardon, árust), járókelőt, közterest. Senki sem tudta. Ez a kedvencem: ott dolgozik, de fogalma sincs, mi van mellette.
Végül megtaláltuk. Ott volt mellette. Gyönyörű. Csendes. És teljesen üres. Mint egy titok, amit senki nem akar tudni. Közben ezredjére megfejtetettem: az ember kijön az erdőből, mindent lebetonoz, aztán nyáron visszamegy az erdőbe, hogy „hú, de jó itt”.
Galéria
Többek között elmentünk a Kápolnapuszta Bivalyrezervátumba is. A bivalyok olyan nyugalommal néztek, mintha éreznéd, ők már mindent tudnak. Rólunk is. Aztán a szomszédos fenyvespusztai állatsimogatóba, amely egy kicsit szolidabb, de a csacsi ott van. És őszinte. Nem próbál wellness élményt adni.
A GPS közben feladta. Mi meg mentünk körbe-körbe. Vagy tízszer átgurultunk a némileg szegényes Zalakomáromon. A helyi fejek már integetnek: „megint ezek”. Aztán átértünk Balatonmagyaródra, és ott minden rendben van. Mondom, mi történt? Ők használják a térképet?
A végén a siófoki Bella Állatparka is elgurultunk. Alpakák, tevék, nagymarák… a kedvencünk mégis a csacsi lett. Meg egy kövér malac. Ő legalább tudja, mi a dolga: eszik, alszik, nem nyaral.
Mi meg húsz éve járunk oda. És megyünk jövőre is. Mert ha már ennyit befektettünk ebbe az élménybe, akkor illene valamit kihozni belőle.
Zárszónak is egy a vége - Fotó: Such Tamás, behir.hu
