Stefan Zweig osztrák író eredetileg 1941-ben megjelent, Sakknovella című írása a szerző utolsó befejezett elbeszélése: 1942-ben, brazíliai emigrációban, feleségével együtt követett el öngyilkosságot. Nem élhette meg a második világháború végét, minden bizonnyal abban a tudatban halt meg Petrópolisban, hogy a nácik előbb-utóbb legyőzik a szabad világot. Hazájában műveit Joseph Goebbels német propagandaminiszter már a 30-as években betiltotta, a mellőzött szerző pedig részben zsidó származása miatt, részben humanista és háborúellenes életműve okán – melynek jelentős része a Nagy Háború idején született – menekülni kényszerült.
A Sakknovella rövid terjedelme ellenére is tanulmányok, esszék és nem utolsósorban adaptációk sorát ihlette meg. Idehaza Várkonyi Zoltán is megfilmesítette: az 1959-es, mindössze 50 perces, azonos című mozgókép csupán minimális változtatásokat eszközölt az eredeti íráson. Az elbeszélés legutóbbi adaptációja szintén magyar, melynek forgatókönyvét Fonyódi Tibor és a rendező, Tóth Barnabás jegyzi. A Mesterjátszma azonban legalább annyira önálló alkotás, mint amennyire Zweig művének feldolgozása.
A történet szerint István (Váradi Gergely) és Márta (Varga-Járó Sára), a két "pesti srác" el akarja érni az utolsó vonatot, amely a fővárost 1956 novemberében ellepő szovjet tankok elől menekülőket még elszállíthatja. Eljutnak a szerelvényhez, amely kereszttűzben gördül ki a pályaudvarról. A tehetséges sakkjátékos Mártát István még a felszállás előtt meglepi egy készlettel, amely a vonaton ülő utasok figyelmét is felkelti: egy jól szituált úr, bizonyos Czentovics Sándor (Mácsai Pál) sakkpartira hívja a lányt. A játékban István a könnyű, egyben a hosszabb távú boldogulásukhoz elengedhetetlen pénzszerzés lehetőségét látja meg, így végül megejtik a partit – különös események egész sorát indítva el –, amelyben egy pap (Hajduk Károly) is fontos szerephez jut.
Nem újdonság, hogy egy-egy adaptáció szabadon, sőt akár szabadosan kezelje az alapművet, Fonyódi Tibor és Tóth Barnabás pedig igazán bátran nyúltak a Sakknovellához: a helyszín (a New Yorkból Buenos Aires felé tartó gőzhajó egy zakatoló gőzös lett) és ezzel együtt a szereplők is kicserélődtek, sőt kibővült az arcképcsarnok. A novella alakjai közül dr. B. – aki itt Réder Bálint atya lett – és Czentovics – eredetileg Mirko Czentovic sakkvilágbajnok – maradt meg, mindenki más új karakter. Ahogy a békéscsabai vetítés utáni beszélgetésen a rendező elmondta: István és Márta a fiatalok azonosulását megkönnyítendő kerültek a történetbe, és bár eleinte sem Váradi Gergely, sem Varga-Járó Sára játéka nem tűnt meggyőzőnek, a film végére – amikorra az alakítások is szerencsésen beértek – értelmet nyert minden kreatív változtatás.
Tóth maga is át-átdolgozta Fonyódi forgatókönyvét. Hogy mekkora mértékben, nem tudható, mindenesetre a film egyrészt adaptációként is jól működik, másrészt a szükséges helyeken mer eltérni az alapul szolgáló novella sztoikus, merengő hangvételétől. A Mesterjátszma úgy lett (pszicho)thriller zsánerfilm, hogy miközben a jellemző feszültségkeltő elemeket megtartva egyre mélyebbre jut az emberi lélek bugyraiban – elér egészen az élet és halál misztikumáig –, képes megengedni magának egy, az eredetinél sokkalta pozitívabb kicsengést. A bravúr az, hogy ezzel együtt sem kerül ellentmondásba saját vállalásával.
A kép forrása: Juno11
Gondolkodtam azon, hogy lelőjem-e a film nagy csavarját, végül leszavaztam magam. Annyit azonban elárulok, hogy – miként az elbeszélésben dr. B. esetében is – a filmbéli atya múltja fontos szerepet kap, egyben tovább is íródik. A Sakknovella egy félbehagyott partival ér véget, kvázi lezáratlanul hagyva a művet. A lezáratlanságot ugyanakkor a film (vagy legalábbis a filmes) általában nem szenvedheti, és bár a Fonyódi Tibor által kitalált befejezés nagyon sok ponton kaphatott volna gellert, a Mesterjátszma szerencsére nem torkollik olcsó fináléba. Mesélni viszont sokat mesél: néha csak arcokkal vagy elejtett félmondatokkal, néha pedig olyan párbeszédekkel, amelyek rendre újabb rétegeket hoznak létre. Témaként előkerül a bűn, a szenvedés, az élet értelme, a megbocsátás és a szeretet is, de a film soha nem lépi át a giccs gyakorta őrizetlenül hagyott határát.
Czentovics és B. sakkpartija természetesen itt is központi (mi több, címadó) jelenetsor, a casting esetükben tökéletes: Mácsai Pált senkinek nem kell bemutatni, minden mondata, rezdülése a helyén van, a békéscsabai születésű Hajduk Károlyt nem ismerők viszont sürgősen hozzák be lemaradásukat. A Jászai Mari-díjas színművész teátrumi szerepei mellett az utóbbi években egyre gyakrabban foglalkoztatott filmszínész is, legutóbb épp Tóth előző, Akik maradtak című dolgozatának férfi főszerepét alakította kiválóan. (A 2019-es alkotás egyébként szintén adaptáció, F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregényének feldolgozása volt.)
Tóth Barnabás tévéfilmes költségvetésből dolgozott, de aki teheti, moziban nézze meg a Mesterjátszmát: azt az atmoszférát, melyet az alkotók megteremtettek, csak a nagyvászon tudja visszaadni. Jóllehet, nem hibátlan (egyes mondatok leesnek a szereplők szájáról; Péterfy Borit nagyon nehéz nem Péterfy Borinak látni, egyszerűen nem illik a filmbe), a Sakknovella legújabb adaptációjára nemzetközi viszonylatban is büszkék lehetünk. Stefan Zweig elbeszélése összességében a totalitárius rendszerek embertelenségéről szól, melyet ő is és mi, magyarok is jócskán megtapasztalhattunk. De nincs olyan, ideológusok által hideg profizmussal legyártott izmus, amely erőt vehet egy ember valóban megélt belső hitén és bizonyosságán – számomra ez a Mesterjátszma üzenete, amelyet remek színészi alakításoknak, az okos forgatókönyvnek és az ihletett rendezésnek köszönhetően kellő érzékenységgel adott át.
