Ötvenkét éves idős hölgyet gázoltak el – hangzott el az egyik kereskedelmi televízióban… Az ötvennégy éves idős asszony egyedül volt otthon, amikor… – hallom a másikban.
Ötven elmúlt? Ugyan már! Nekünk fiatal, lelkes, tanulékony kolléga kell – szembesül munkát kereső ismerősöm a rideg, ki nem mondott tényekkel, pedig tehetséges, lelkes, fogékony, ráadásul tapasztalt és bölcs is, alig pár hónappal túl az ötvenen.
Hogy is van ez? Bár a szaporodó ikszekkel nyilvánvalóan együtt járnak bizonyos élettani változások, cserébe annyi mindent tud és adhat egy ember a negyedik, ötödik, hatodik ikszen túl is, nem beszélve a bölcs hetvenesekről, nyolcvanasokról és így tovább. Persze a mai, olykor instant világ nem biztos, hogy ezt mindig észreveszi.
Szokták mondani, hogy ha negyvenen, ötvenen túl reggel felkelsz, és nem fáj semmid, sanszos, hogy meghaltál. Jó vicc – persze azért aprócska igazságtartalma van. Időnként elkezdjük érezni olyan testrészeinket, amelyekről korábban azt sem tudtuk, hogy vannak, olyan jól szolgáltak minket. Talán már nem elég egy szemüveg és előfordulhat, hogy megtanultuk pár gyógyszer nevét. Lassan, de néha fájdalmas egymásutánban tanuljuk azt is, hogy mit jelent búcsút venni azoktól, akiket szerettünk: édesapánktól, testvérünktől, rokonunktól, barátoktól. A korral azonban az élet arra is megtanít – már ha hagyjuk – hogy mi a jó nekünk és miért?
Létezik egy általánosan elfogadott nemzetközi (WHO) besorolás arra vonatkozóan, hogy az ötödik ikszen túl milyen életszakaszok sorolhatók fel. Eszerint az 50–60 év az „áthajlás kora”, a 60–75 év az idősödés kora; a 75–90 év az időskor, aztán 90 év felett jön az aggkor, 100 év felett pedig a matuzsálemi kor. De van egy szimpatikus, Soma-féle kategorizálás is: szerinte a mai ötvenesek a régi negyvenesek, a mai hatvanasok a régi 45-50-esek, a mai hetvenesek a régi hatvanasok, hetvennél pedig megáll az élet, és úgy maradunk (még pár évtizedig).
Egyáltalán nem bánom, hogy pár éve már nem tartozom a reklámok célcsoportjaként megjelölt 18-49 éves korosztályba. Már bocsássanak meg a marketingesek, de mindemellett nem gondolom, hogy a korosztályomat a mi „célcsoportunknak” szánt műfogsorragasztók, inkontinenciabetétek és a hasonló 50 pluszos „öregeknek” szánt termékek hoznák lázba.
Úgy látom, hogy mi, akik az ötvenes, hatvanas években születtünk, dolgozunk, alaposan kivesszük a részünket a munkából, folyamatosan új dolgokat tanulunk. Szeretünk, nevetünk és megéljük a pillantokat. Ha tudjuk, segítjük gyerekeinket, ha vannak, akkor unokáinkat, és ha még mellettünk lehetnek, a szüleinket is. Így nem csoda, hogy kompromisszumokat kötünk, azonban vannak értékek, amelyekből mi már nem engedünk. Figyeljük a körülöttünk levő világot, néhány közösségnek a tagjai vagyunk, szurkolunk a gyerekeinknek és fiatal, lelkes, tisztelettudó kollégáinknak is. Jó érzéssel tölt el bennünket, hogy olykor be tudunk csempészni olyan dolgokat az életünkbe, amelyekre nem volt idő korábban. Megtanultuk azt is, hogy – önvédelemből – kell tudni nemet mondani, és kell tudni kicsit önzőnek lenni. Még mindig nagy elvárásaink vannak magunkkal szemben, de már nem akarunk mindenáron megfelelni, mindig mindenhol ott lenni, mindenben benne lenni.
Az ötvenes éveik elején járókat „leidősöző” harmincas tévés, röpke két évtized múlva maga is ilyen „öreg” lesz, és majd úgyis rájön arra, amire rá kell jönnie. Mi, mai ötvenesek, az „áthajlás korában levők” pedig éljük a magunk tevékeny életét, hiszen tudjuk: „Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,/ nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj./ Arra születtünk, tiszta legyen még a szívünk, /s játsszunk még tovább, játsszunk még tovább.”
