Szőke nőként rengeteg előítélet érte

A Pest Megyei Flór Ferenc Kórházban osztályvezető főnővérként tevékenykedő Tisóczki Evelin életpályájáról a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) nyomtatott felülete, a Hivatásunk című periodika májusi lapszáma egy hosszabb interjút közölt. Ebből szemezgettünk.

Evelin elmondása szerint rengeteg képzés, tanulás áll mögötte, amit azért is tart nagyon fontosnak, mert „szőke nőként” számos előítélet érte. Mindig is abban hitt, hogy ami emberré tesz minket, az a szeretetre, hitre és segítségnyújtásra való képességünk. A belső érték az, amit képviselünk, és attól válik egyedivé minden ember.

„Egy Békés megyei kis faluból, Gádorosról származom – meséli. – A vidéki élet megtanított már gyermekként a kitartásra, az erőre, a kétkezi fizikai munkára és arra, hogy milyen az, amikor nem adom fel soha. Egyszerű családban nőttem fel, a gyökereimet sosem fogom elfelejteni. Gyermekként a családdal volt otthon fóliasátrunk. Volt, hogy hajnali ötkor keltünk és mentünk ki dolgozni. Ahol megtanultam paradicsomot, salátát, babot, retket ültetni, csomózni, kacsozni. Fóliát vasalni, kerítést festeni, ásni. Mamám és anyukám megtanított sütni és főzni. Sokan ezt sem gondolják rólam, hogy értek mindehhez. Mert a Barbie babás sztereotípiába ez nem fért volna bele.”

Kiskorában sokat fájt a hasa, majd vakbélgyulladással kétszer megoperálták. Azon nyomban megszerette a kórház atmoszféráját: a fertőtlenítő illatát, a sebészet zöld színét, az orvosok fehér köpenyeit.

„Az ápolók olyanok voltak számomra, mint az angyalok, akik vigyáztak rám. Akkor döntöttem el, hogyha nagy leszek, én is az egészségügyi pályát választom” – vallja.

Az érettségit követően kétszer jelentkezett az orvosi egyetemre, mindkét alkalommal két ponttal maradt le. Azt követően a Szegedi Tudományegyetem Egészségtudományi és Szociális Képzési Karán végzett diplomás ápolóként. Megerősödött benne az, hogy ápolónőnek született, és ma már örül annak, hogy akkor nem vették fel az orvosira. Ápolónőként több időt tud tölteni a betegekkel, és hiszi, hogy a lélekkel is foglalkozni kell.

„Az ápolói hivatás egy nagyon nehéz hivatás, de mégis a legszebb. Ha ma újrakezdeném, ugyanígy döntenék. Évekig váltott 12 órás műszakban dolgoztam. Ez idő alatt megtanulja az ember, mi az életben az igazán fontos dolog és mi nem. Ápolónőként megismertem a halált, a szenvedést, az elmúlást és az élet kezdetét. A betegeket mindig úgy ápolom, mintha a saját szüleim lennének ott” – mondja.

Bővebben: ITT!