„Szendvicsgeneráció”: Nyomás alatt élnek a középkorúak

Ahogy Európa legtöbb társadalma, úgy mi, magyarok is öregszünk. Az idős szülők gondja a középkorúak vállát nyomja, akik sokszor pályakezdő gyermekeik támaszai is egyben. Ők az úgynevezett szendvicsgeneráció, amelynek tagjai sosem látott nyomás alatt élnek.

– Azt hittem, ennyi idős koromban már nyugodtan hátradőlhetek, és az unokáim körében élvezhetem a jól megérdemelt nyugdíjas éveimet – mondja László, aki néhány hónappal ezelőtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Az ügyvédként dolgozó férfi azonban nem is tévedhetett volna nagyobbat, hiszen munkájára talán az eddigieknél is égetőbb szükség van: a már felnőtt gyerekei és nyolcvan felett járó anyósáék is rendszeres támogatásra szorulnak. Harmincas lánya ugyan követte őt a jogi pályán, de számos külföldi ösztöndíj után éppen saját praxis kiépítésével bajlódik, a két huszonéves fiú pedig még egyetemre jár. Az ő anyagi segítésük nem kis összeget emészt fel havonta, a nehézségeket pedig csak tetézi, hogy felesége édesanyja két éve agyvérzést kapott, részlegesen lebénult, károsodott a beszéde, így hetente többször is muszáj ránézni a főváros egyik peremkerületén élő idős házaspárra – ilyenkor bevásárolnak nekik, összeszedik a befizetendő csekkeket, rendbe teszik a lakást.

Lászlóék példája egyáltalán nem egyedi, ráadásul ők még a szerencsésebbek közé tartoznak, a saját létfenntartásukat nem veszélyezteti a kettős teher, az új kocsiról vagy a nyaralásról pedig könnyen le lehet mondani.

 

Új kihívások

 

Összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben vannak azok, akik maguk is alapvető anyagi nehézségekkel küzdenek, és a gyerekeik gondja, az unokák felvigyázása mellett mondjuk egy demenciában vagy egyéb, súlyos fizikai tüneteket okozó betegségben szenvedő idős családtag ápolására kényszerülnek. Ők mind a szociológusok által szendvics­generációnak nevezett nemzedék tagjai, erre a jellemzően a negyvenes–hatvanas éveikben járó rétegre pedig a XXI. században erős kétirányú nyomás hárul. Ennek számos oka van az átlagéletkor kitolódásától a modern társadalomban gyakori „mamahotelek” tömegessé válásáig, amikor is a kitolódott tanulmányi idő és családalapítás miatt a fiatalok egyre később kezdenek saját, gazdaságilag is önálló életet.

Az, hogy az emberek tovább élnek – számítások szerint az évszázad végére az átlagéletkor 68-ról 81-re növekszik a Földön –, természetesen örvendetes, ám számtalan új, eddig nem ismert társadalmi kihívással jár. A népesség egyharmadát kitevő időskorúakról értelemszerűen gondoskodni kell, ami viszont újra csak a középgeneráció nehéz terhe lesz, és bár minden jóérzésű gyermek kötelességének érzi a szülei gondozását, ha ez évekig, évtizedekig tart, anyagilag, fizikailag és lelkileg is igen fárasztó lehet. A nők számára különösen, hiszen a gondoskodás, a logisztikai feladatok megoldása lefelé és fölfelé is gyakran inkább rájuk hárul, így alig marad idejük önmaguk testi-lelki egyensúlyának fenntartására.

Erről is szó van a Nőügyek 2018 című friss tanulmánykötetben: Kováts Eszter és Gregor Anikó szociológusok kutatásai a magyar nők mindennapi kihívásaival, nehézségeivel foglalkoznak, a három idősebb fókuszcsoportban (45–70 év közöttiek, Budapest, Pápa, Szolnok) pedig már első körben előkerültek a szendvics­generációs léttel kapcsolatos problémák. Eszerint „a családtagok ápolása olyan strukturális probléma, amely különösen a középkorú nőket érinti. Míg a gyermeknevelés kérdései széles nyilvánosságot kapnak, addig a társadalom gyakran megfeledkezik a beteg és időskorú hozzátartozóikat ápoló nők gondjairól.”

 

Örökös készenlét

 

– A legnehezebb talán az örökös készenlét, hogy sohasem lazíthatsz, az agyad hátsó részében mindig ott van, hogy bármikor történhet valami, és a problémák megoldásában nem igazán számíthatsz senkire – erősíti meg ezt a gondolatot a negyvenes éveiben járó, két tinédzser lányt nevelő Eszter is, aki férjével közösen látja el annak nagyapját. A kilencvennégy éves bácsi mindhárom gyermeke és felesége is meghalt, néhány esztendeje pedig megkezdődött a teljes fizikai-szellemi leépülése: nemhogy a boltig nem tud elmenni, de enni és inni is elfelejt, ha valaki nem teszi a poharat és tányért a keze ügyébe. A bajt csak tetézi, hogy az utóbbi hónapokban a papa kétszer is elesett, egyszer a válla tört el, egyszer pedig, becsúszva a két ágy közé, a szemüveg vágta el úgy a homlokát, hogy össze kellett varrni a balesetin.

– Mivel saját autónk nincsen, hogy egyáltalán oda eljussunk, magánmentőt kellett fogadnunk tizenötezer forintért, a férjem elrohant a munkahelyéről, majd pár óra várakozás után végre sikerült bejutnunk az ügyeletes orvoshoz – meséli Eszter. Hozzáteszi: ez volt az a pont, amikor belátták, így nem mehet tovább. A napi háromszori látogatás – szellőztetés, a reggeli, ebéd, vacsora feltálalása, esti fektetés – megszervezése eddig is sok feszültséget okozott a teljes állásban dolgozó, illetve iskolába, edzésre járó családtagok közt, most viszont világossá vált: teljes felügyelet szükséges. Magukhoz, a kétszobás lakásba nyilván nem tudják vinni az öregurat, és őszintén szólva nem is szívesen tennék – a régen megszokott generációk együttélése ma már sokaktól idegen –, ezért elsőként az idősotthonok háza táján néztek körül. Itt sajnos két eset van, vagy ingyenes szociális elfekvő erősen kifogásolható körülményekkel, vagy magánintézmények horribilis beugróval, havi minimum százezres gondozási díjjal és többéves várólistával.

– Első körben ezért az önkormányzattól igényeltünk gondozási segítséget, a délelőttönként érkező ápolónő ezerforintos óradíját, a lakás rezsije mellett, pont fedezi a nagypapa nyugdíja. Az étel, gyógyszerek, pelenka egy részét így is mi fizetjük, ami két gimnazista gyerek mellett azért megérződik a családi kasszán – magyarázza Eszter. Kiemeli gyorsan, hogy egyáltalán nem panaszkodni akar, pláne, mert mindennek van jó oldala is: a gyerekeik hamar megtanulják, hogy a család felelősséggel jár, és attól, mert valaki idős vagy beteg, nem hagyjuk magára.

 

Van megoldás

 

Bár a fenti problémákkal kapcsolatban csak lassan mozdul a társadalom, a jó hír, hogy mint minden új kihívásra, erre is van hosszú távú megoldás. Sohasem késő például kézbe venni az anyagiak viszonylagos irányítását, tájékozódni az önkormányzati szociális támogatásokról, az ápolási díj feltételeiről, aktív dolgozók esetében a különböző lakáskasszás vagy magánnyugdíjpénztári megtakarítási lehetőségekről. Akármilyen így megspórolt kis összeg segíthet abban, hogy baj esetén ne ürüljön ki teljesen a családi kassza, és megöregedvén mi legalább már anyagilag ne okozzunk akkora problémát a gyerekeinknek. Akiknek szintén nem teszünk jót a manapság sokszor tapasztalható túlzott burokban tartással, hosszú távon egészségesebb, ha már a középiskolai, egyetemi éveik alatt fokozatosan az önállósodás felé tereljük őket. Senkinek nem esik le az ujjáról a gyűrű, ha az életkorának megfelelő terheléssel besegít otthon a házimunkába, bevásárlásba, nagyszülők, rokonok ellátásába, vagy végez egy kis diákmunkát ahelyett, hogy készpénznek veszi a jó ruhát, divatos cipőt, nyaralást.

És bár sok huszonéves a magas albérlet- és lakásárak miatt kényszerből, mások szimpla kényelemből laknak otthon a tanulmányaik befejeztével is, lelkiismeret-furdalás nélkül kérhetünk a már felnőtt, dolgozó gyerekeinktől hozzájárulást a közös háztartás anyagi fenntartásához, vagy „kényszeríthetjük” őket, hogy a fizetésük egy részét valamilyen formában félretegyék. A korán elsajátított pénzügyi tudatosság és erkölcsi felelősségérzet ugyanis nagy segítséget jelenthet abban, hogy évtizedek múlva az ő számukra már ne legyen akkora nehézség le- és felfelé egyaránt megfelelni.

Forrás: demokrata.hu/Farkas Anita

 

Megosztás:

Címke: , , , , ,