Mikor is sikítunk?
Általában ijedtünkben, fájdalmunkban, jókedvünkben, esetleg, ha valami inger ér bennünket – mondjuk egy koncerten. Ha úgy vesszük, a sikítás és a popzenei produkció évtizedek óta tejtesók.
Már az ’50-es évekbeli, Elvisről készült felvételeken láthatunk tizenéves lányokat, akik pár másodpercen belül átélik a sikítozás-katarzis-ájulás mesterhármasát. (Korábban színházakban is rendeztek hangversenyeket, és nem egyszer az extázisba esett rajongó leszédült a karzatról a nézők közé.)
De például a Beatles 1966-ban azért hagyta abba a koncertezést, mert a sikítozás miatt nem hallották saját magukat. Akkoriban még nem voltak kontroll monitorok.
Később a sikítást az üvöltés, tombolás, villázás, pogózás egészítette ki. Plusz tevékenység lett a tapsoltatás. Továbbá számtalanszor elhangzik a „Nem látom a kezeket!” önbuzdító felszólítás.
Visszalépve az első felütéshez. Valószínű, hogy ez ma valamiféle tendencia lehet, hogy a dalok előtt, közben, utána az énekes kiadja az ukázt: „Sikítás!”. Ezt azért gondolom, mert a parancsot követően, az addig normál atmoszférájú koncerteken mindig leszakad a mennyezet.
Szombat este Szabyest a sokadik sikítást követően a produkciót a „most akkor egy sikítás Nektek!”-kel fejelte meg. Ez annyi tesz, hogy köszönjétek meg magatoknak ezt a szuper bulit?
Öreg vagyok én már ehhez.
