Előrebocsátom, az újságírás minden szakmai elvét felrúgom. De néha ilyen is kell. Egy rendhagyó kiállításmegnyitóról születhet rendhagyó tudósítás is.
Hívtak és örömmel mentem Pusztaföldvárra. Egyrészt mert szeretem a művelődési házat. Ezen az 1700 lelkes településen ugyanis a művelődési ház vezetője, Gyarmatiné Laduver Mártának (a helyieknek Kultúr Mártának) és segítőinek köszönhetően ugyanis állandó történik valami.
Szerdán Szabó Ákos fotós műveiből nyílt kiállítás, amelynek a megnyitóján a művész zongorázott élőben és a megnyitóbeszéd meghallgatása helyett inkább élőben adott nekem interjút a közönség előtt. Ebből a beszélgetésből kiderült például, hogy Szabó Ákos az első komolyabb képeit kölcsön fényképezőgéppel készítette, természetesen Mezőhegyesről. S az első sajtófotói a Békés Megyei Hírlapban jelentek meg a diákoldalon, a mezőkovácsházi Hunyadi János középiskola tanulójaként.
Bár Szabó Ákos Mezőkovácsházán él és dolgozik, a szíve a szülővárosába húz. Nem csoda hát, hogy minden évben, október elsején nyílik kiállítása Mezőhegyesen. A legutóbbi, ami most Pusztaföldvárra kirándult, a város 230 éves történetét dolgozta fel képekben és drónnal készített videófelvételen. Szabó Ákos Kerekes György városvédő gyűjteményéből választott ki képeslapokat és azokat ugyanabból a szögből, ugyanabban a beállításban újra fotózta. Így azonnal látszott, mennyit változott a település az évtizedek, évszázadok alatt. Vagy éppen mennyit nem változott. Az emberek hajviselete ruhája természetesen teljes más, ahogy az épületek színe is módosulhatott, de a szépsége nem. Mezőhegyesen ugyanis óvják a sok száz éves patinás épületeket, sőt fel is újítják azokat. Éppen ezért megbocsátható és talán érthető is, hogy Szabó Ákosnak a megyében nem Gyula a legszebb település, hanem Mezőhegyes, ahol ugyan fürdő nincs, de híres lovakból nincs hiány.
Az állatokról, a ménesbirtokról mindenki tud, az épületekről kevesen. Még a környéken élők sem, mert ott sem szokás átruccanni a szomszédba. Most azonban valami elindult: a pusztaföldvári nyugdíjas klub, amelynek tagjai részt vettek a kiállításmegnyitón, azonnal megkérték Szabó Ákost és a mezőhegyesi polgármestert, aki szintén ott volt, hogy tavasszal mutassa be nekik ezt a gyönyörű várost. A legtöbben ugyanis nem voltak még a harminc kilométerrel arrébb lévő Mezőhegyesen és gyanítom, ez fordítva is igaz. Pedig Pusztaföldváron is lenne mit nézni. Laduverné Gyarmati Márta és segítői, köztük Szabó Tímea, aki közmunkásként teszi ki a szívét-lelkét a kulturális intézményért, mindig kitalálnak valamit. Hol mozit rendeznek, hol élménybeszámolót. Nemsokára például egy orosházi nyugdíjas, Pribék Endre meséli el az El Camino 880 kilométeres útjáról, aminek 70 évesen vágott neki. A pedagógus régi álmát váltotta valóra, amikor hátára vette a 18 kilogrammos hátizsákját és naponta 35-40 kilométert gyalogolt. De volt már rendhagyó irodalom óra Tomanek Gábor, Nagy Erika a Jókai színház művészei és Tábor Lajos magyartanár előadásában is, ahogyan tartanak kártyapartikat is. Mint az aktív helyiek mondják, Pusztaföldváron mindig történik valami.
Éppen ezért érdemes ellátogatni oda. Higgyék el, megéri az utazás.
