Első alkalommal rettegve telefonáltam, nem tudtam mire számítsak, milyen lesz édesanyám állapota, és nem tudtam, vajon az orvosnak a betegek kezelése mellett van-e elegendő ideje a hozzátartozókra is. A kérdésemre azonban nagy empátiával, nyugalmat sugározva magyarázta el, hogy nem olyan rossz a helyzet, a mamának nincs tüdőgyulladása, nem kell oxigén-támogatás, kontaktusba vonható, és etetni, itatni is tudják. Azt is mondta, hogy nyugodtan érdeklődjek...
Ennek lassan két hete, azóta naponta hívom a covid osztályt. Tudom, mikor van esély arra, hogy információt kapjak. Egyre több a beteg, az átszervezés miatt ma már egy másik kezelőorvos ad választ a kérdéseimre. A hangján érzem, hogy fáradt, gondolom, nehéz napokat él át, és sokadszor kell közölnie jobb vagy rosszabb híreket. Mégis minden egyes nap időt szán rám, időt szán arra, hogy részletesen elmondja, aznap éppen hogy van édesanyám. Válaszol a kérdéseimre, aztán kicsit sóhajt, amikor jó egészséget kívánva elköszönök.
Nézek ki az ablakon. Arra gondolok, hogyan bírja ezt az egészet az édesanyám? Idősen, betegen, kiszolgáltatottan, koronavírusosan, lélekben gyakran már egészen máshol járva. Mennyi mindent megélt, átélt, túlélt már! A második világháborút, a forradalmat, sok nélkülözést, rengeteg munkát, betegséget, édesapám és a bátyám elvesztését, majd még egy agyi infarktust is. Most már csak feküdni tud, mégis úgy tűnik, erősebb, mint valaha gondoltam…
Hiszem, hogy jó kezekben van, ugyanakkor az is megfordul a fejemben, vajon hogy bírják a mostani hatalmas terhet a covid osztály orvosai, nővérei, ápolói, és bárki, aki valahol, valamilyen módon érintett a betegek gyógyításában, segítésében? Hogy bírják azt a sok-sok emberi szenvedést, ami mostanában körülveszi őket? Mi ad nekik erőt ahhoz, hogy ott álljanak a betegek mellett, és próbálják életben tartani őket? Mit érezhetnek akkor, amikor közölni kell a hozzátartozókkal, hogy nincs tovább – és csak egy nagyobb sóhajtásnyit állhatnak meg, mert már jönnek is az újabb betegek?
Március közepe van. Idén mintha a tavasz is nehezebben születne meg, pedig látni, hogy készülődik. Hinni szeretnék, hinni akarok abban, hogy talán már tavasszal vagy idén nyáron vége lehet ennek a rémálomnak, és egy egészen új fejezet kezdődhet.
Addig is vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra és tartsunk ki még!
