Bár a naptár szerint még tél van, mégis megszólaltak már az énekesmadarak. Egyre gyakrabban csendül fel a hím fekete rigók éneke és a széncinegék jellegzetes „nyitnikék”-je. Trilláznak a kék cinegék, a sordélyok pedig az ártéri gyepek magányos fáinak, bokrainak legmagasabb ágaira kiülve dalolnak.
Fotó: Biro István
A zöldikét leggyakrabban téli etetőkön figyelhetjük meg, melyeket kisebb-nagyobb csapatokban, rendszeresen felkeres. Erőteljes testalkatának köszönhetően meglehetősen agresszív az etetőknél, sokszor nagy harcot vív a házi és mezei verebekkel, cinegékkel. Állományának túlnyomó része a lakott területekhez kötődik. Falvakban és városokban egyaránt megtalálható, kertekben, parkokban, temetőkben rendszeresen költ. A lakott területeken kívül élő állományai főként erdőszélekhez, fás, cserjésedő gyepterületekhez, erdősávokhoz kötődnek. Évente kétszer költ és fészekalja általában öt tojásból áll. Első költése április végére, május elejére tehető. Azért is ritkán kerül szem elé, mert költésre a cserjék, fák lombkoronáinak belsejét választja, így rejtve marad az emberi szemek elől. Kúpos csőre elárulja, hogy főként magvakat fogyaszt. Gyommagvakat és termesztett növények – elsősorban olajos magú növények – termését egyaránt szívesen megeszi. Állományának egy része télen elvonul, viszont a tőlünk északra költő zöldikék nagy számban telelnek Magyarországon. A téli időszakban nagyobb, sokszor vegyes fajú madárcsapatokba verődik, s ahol nincs rendszeres téli madáretetés, ott el is hagyja a lakott területeket. Felismerése könnyű, mivel a nevéhez méltóan a teste zöldes színű és a kifejlett példányokat egy élénksárga szárnytükör díszíti.
Fotó: Szél Antal István
Az erdei szalonka Magyarországon nagyon ritka fészkelő, döntően a tőlünk északabbra fekvő, kiterjedt mocsárerdős területeket választja költőhelyül. Telelni a Földközi-tenger vidékére vonul, mivel a táplálékául szolgáló, talajban élő gerinctelen állatokat, férgeket, gilisztákat csak fagymentes időben tudja kikotorni az avarból, illetve a talajból. A január közepén megfigyelt példány klasszikus téli időjárási körülmények között, tehát meglehetősen hideg, fagyos időben került elő, s jöttünkre hirtelen felröppent az avarból. A galambhoz hasonló testméretű madár ránézésre egészségesnek tűnt, így valószínűleg csupán a korábbi enyhe időjárás miatt maradt még itt. Az erdei szalonkát nagyon nehéz észrevenni, mert tollazata tökéletesen alkalmas arra, hogy elrejtse az erdei avarban. Az erdei szalonka kizárólag csak a talajszinten vagy a levegőben mozog, fákra, bokrokra nem száll. Testméretéhez képest kifejezetten hosszú, vékony csőre van, amely segíti a táplálék felkutatásában.
Fotó: Marik Pál
A mezei pacsirták általában a Földközi-tenger mellékén töltik a telet, de az enyhébb teleken egy részük nem vonul délebbre. Így történhetett, hogy a Cserebökényi pusztákon már december végén, január elején is hallhattuk éneküket. A melegebb napokon azóta is időnként megszólalnak, egy-egy rövid strófa erejéig. A Kígyósi-pusztán február 10. környékén hallottuk az első pacsirtaszót, s az esőmentes, napsütéses napokon azóta is rendszeresen megszólalnak a reggeli órákban. Februárban azonban még nem a látványos nászrepüléssel egybekötött, hosszan tartó éneklésről van szó, csupán a vonuló példányok egy-egy rövid strófája csendül fel. A költési időszakban, március második felében a puszták felett gyakran hallhatjuk a pacsirták nászénekét. A hímek ilyenkor akár 30 méter magasra is felrepülnek és revírjük felett körözve sokáig dalolnak. Ilyenkor már nemcsak reggel, hanem napközben is énekelnek. A néphit szerint, ha Zsuzsanna napján megszólal a mezei pacsirta, akkor már közeleg a tavasz.
Fotó: Balla Tihamér
A kék cinege, vagy becenevén kékcinke 11-12 centiméter hosszú, szárnyfesztávolsága 17-20, testtömege 9-13 gramm. A nemek egyformák. A színpompás kis madár nevét kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. Csőre, torka, valamint fehér arcfoltjait közrefogó szem- és nyakszalagja fekete, hasa sárga, háta és szárnyai zöldes színűek. A számos alfaj közül az Észak-Afrikában és Kanári-szigeteken élők élénkebb színűek, de hátuk és fejtetejük sötétebb, míg a perzsa alfaj fakóbb színezetű. Az európai alfajoknál megfigyelhető fehér szárnyfoltok sokszor hiányozhatnak.
Forrás: Körös-Maros Nemzeti Park
