Magyarországi idő szerint, szombat hajnalban, 90 éves korában elhunyt Fidel Castro.
Kétségtelen, hogy Castro egyike az utóbbi száz év legkarizmatikusabb figuráinak. Nincs még egy vezető, aki ennyi beszédet mondott volna el, vagy aki ennyiszer került volna konfliktusba az Egyesült Államokkal.
Kezdetek
Fidel Castro életútját számos misztérium övezi, de a leghomályosabb mégis gyerekkora.
Annyit biztosan lehet tudni, hogy Fidel Alejandro Castro Ruz 1926. augusztus 13-án látta meg a napvilágot a Kuba déli részén fekvő Biránban. Gyermekkorát viszonylagos jómódban töltötte. Középiskolás korára kisportolt, gyors eszű és jó beszédképességű fiatalemberé vált, de ennek ellenére diáktársai körében nem volt túl népszerű. Beilleszkedését az is nehezítette, hogy nem különösebben törődött öltözködésével, gyakran vett fel két különböző cipőt, vagy felemás zoknit. Későbbi nyilatkozatában bohémnek nevezte fiatalkori öltözködési stílusát.
Egyetemi évei alatt szinte megszállottan kezdte tanulmányozni José Martínt, a 19. századi Kuba nemzeti hősét. Úgy tervezte, hogy bevégzi, amit Martín elkezdett: felszabadítja Kubát, majd egész Latin-Amerikát az idegen dominancia alól, ő lesz „Dávid, aki szembeszáll az amerikai Góliáttal”.
Forradalom
Ez idő alatt Batista elnök került hatalomra és a növekvő terror, a tömeges letartóztatások hatására a félelem légköre tapinthatóvá vált Kubában, ez pedig okot és lehetőséget adott Fidel számára, hogy öccsével Raullal és néhány megbízható társával együtt fegyveres akció szervezésébe kezdjen.
Az alig több mint 150 fiatal, magára vállalva a „forradalom gyújtózsinórjának” szerepét, 1953. július 26-án megtámadta a Moncada laktanyát.
A támadás kudarccal végződött, annyi „haszna” viszont volt, hogy Fidelt szélesebb körben is ismertté tette. A harcot túlélő maroknyi lázadó börtönbüntetése hosszúnak ígérkezett, ám társadalmi nyomás hatására 1955-ben Batista elnök általános amnesztiát rendelt el és Mexikóba száműzte a forradalmárokat. Itt Fidel és társai szabadságukat visszanyerve sokkal körültekintőbb, és átfogóbb szervezésbe kezdtek. Ekkor csatlakozott hozzájuk egy argentin orvos, Ernesto Che Guevara, aki a forradalmi harcokban való helytállásának köszönhetően később, Fidel mellett, Kuba másik hőse lett.
A hosszú tervezést követően 1956. november 25-én elindult útjára a "Granma" nevű 18 méter hosszú jacht 82, mindenre elszánt, felfegyverzett forradalmárral a fedélzetén, hogy megdöntse Batista elnök hatalmát. A legénység azonban hatalmas viharba került, így a partot a tervezettnél csak két nappal később sikerült elérni, ez az idő pedig éppen elég volt arra, hogy a kormányerők felkészüljenek a „fogadásukra”. Végül az ütközet csúfos vereséggel ért véget és mindössze 12 partraszállónak sikerült elmenekülnie a közeli hegyekbe.
Ezt követően a forradalmároknak majdnem két év kellett az új hadsereg megszervezéséhez, a toborzás alatt azonban komoly szövetségeseket találtak az elkeseredett kubaiakban.
Eközben az Egyesült Államok is elfordult az elnöktől, látva, hogy Batista milyen véreskezű megtorló a lázadókkal szemben, megvonta tőle addigi támogatását.
Győzelem és megtorlások
A forradalmárok végső győzelmére 1959. január 1-én került sor. A kubaiak és az Egyesült Államok bizalmát elveszítve Batista elnök hajnalban elhagyta az országot, és a még aznap Havannába érkező Castrót, valamint a győztes gerillacsapatot ujjongó tömeg üdvözölte.
A forradalom vezérkara azonnal megkezdte a régi hatalmi szervezet lerombolását, 50 éven keresztül kíméletlenül elbánt mindenkivel, akit a forradalom szempontjából veszélyesnek ítélt, és ez alól a saját emberei sem voltak kivételek.
Az ellenzéket Castro bebörtönzésekkel és kivégzésekkel, illetve kényszerített emigrációval ritkította. Százezrek menekültek el az országból, hogy az alig 150 kilométerre lévő Floridában kezdjenek új életet. A nyolcvanas években Castro még rá is erősített a trendre: az elmebetegeket, börtönlakókat és nemkívánatos személyeket hajóra pakolta, és útnak indította őket Amerika felé.
„Egyesült Államok az ország első számú ellensége”
Fidel kezdetben igazi kaméleonként manőverezett a nagyhatalmak között, mígnem 1961-ben az ország élére állva felvállalta marxista nézeteit és Kubát „szocialista munkásállammá”, Moszkvát barátjává, az Egyesült Államokat pedig az ország első számú ellenségévé nyilvánította.
Ennek hatására az amerikai hírszerző ügynökség a CIA szervezésében 1961. április 17-én kubai emigránsok megpróbálták megdönteni a Castro rezsimet, de a Disznó-öbölbeli partraszállás 60 órán belül csődöt mondott.
1962-ben ismét Kuba került a figyelem középpontjába, amikor a szigetre telepítendő orosz rakéták miatt az USA és a Szovjetunió között konfliktus robbant ki. A világ hajszálnyira volt a harmadik világháborútól, ám végül a két szuperhatalom békésen rendezte a kialakult helyzetet.
Az Egyesült Államok ezután sem tett le a rezsim megdöntéséről és bár jóval „diszkrétebben”, de tovább folytatták a Castro elleni harcot. Több legendás történet is kering arról, hogy a CIA miként próbálta eltenni láb alól Fidel Castrót, például mérgezett szivarral, méregtablettával, vagy mérgezett búvárruhával, de végül mindegyik kísérlet meghiúsult, hála a kubai hírszerzésnek.
Az egész világot megrengető történések Fidelt, valamint a forradalom másik kiemelkedő alakját, Che Guevarát tették a 60-as évek szupersztárjaivá. És bár a forradalomnak jót tett a hírnév, de Che-nek ez jelentette a vég kezdetét. Castro senkivel sem szeretett osztozni a rivaldafényben, így hamarosan az argentin bajtárs külhoni misszióra indult, majd Bolíviában érte utol a vég. De nem ő volt az egyetlen, a szintén aktív forradalmi szerepet vállaló Camilo Cienfuegos, egy rejtélyes légibalesetben tűnt el.
Castro ugyan nem tűrt ellentmondást, és kíméletlenül leszámolt vélt vagy valós ellenfeleivel, a nép viszont mellette állt, mivel politikája kezdetben az életkörülmények jelentős javulásával járt. Az emberek csüngtek rajta, megérintették egyenruháját, zsebeit levelekkel tömték meg.
Fidel a szakállas, khaki ruhás, szellemes gerilla, „a közfogyasztásra” szánt új imázs, „világszínvonalú találmány” lett. „Munkaruháját”, amely bakancsával együtt a legjobb minőségű importáru volt, csak egyszer, II. János Pál pápa 1998-as látogatása alkalmával akasztotta fogasra.
Magánélet
Castro, bár sokat beszélt - beszédei akár 10-12 órán át is eltartottak -, egy dologról sosem nyilatkozott. Ez pedig a magánélete volt, amit államtitoknak nyilvánított. A mindenkori társa sosem jelent meg nyilvánosan, a létezése saját és nevelt gyerekeivel egyetemben szigorúan titkosnak minősült. A bujkálás és a közelről átélt borzalmak hatására családjából először húga Juanita, majd a vezér lánya Alina is elhagyta Kubát, később mindketten a forradalmár kritikusai lettek.
Szegénység és szabadságvágy
Mialatt Kuba első embere a forradalom nemzetközi terjesztésével, és egy utópisztikus pénz nélküli társadalom tervezésével volt elfoglalva, az országban megszaporodtak a gazdasági problémák. Az egyébként sem tömött államkassza az igen nagyvonalú reformoknak, és az amerikai gazdasági embargónak köszönhetően elapadt.
Az ezredfordulóra a roskadozó házakban élő kubaiak szabadságra kezdtek vágyni, elegük lett az állam által ellenőrzött média kizárólagosságából, és többen tutajokra szállva próbálták elérni Florida partjait.
Visszavonulás
Eközben az elpusztíthatatlan diktátor is elfáradt, a bakancsot edzőcipőre váltotta, egészségi állapota folyamatosan romlott, majd 2011 áprilisában bejelentette végleges visszavonulását.
Ezzel az ország első embere, testvére Raul Castro lett.
Ekkoriban már sem az ország irányításában, sem a világpolitikában nem vállalt jelentős szerepet, de a fél évszázad alatt szerzett befolyása megmaradt. Az elmúlt években találkozott Mahmud Ahmedinedzsád iráni elnökkel, illetve az országba látogató Benedek és Ferenc pápával. És bár Barack Obama nemrég Kubába látogatott - több mint nyolcvan év után ő volt az első amerikai elnök, aki ezt megtette -, nem találkozott Fidel Castróval. Nem mintha a Commandante ezt a szívére vette volna. Mint írta: „Nincs szükségünk semmilyen ajándékra a birodalomtól.”
