1854. március 10.-én végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten a Székely Vértanúkat. Bágyi Török János kollégiumi tanár, Martonosi Gálfi Mihály ügyvéd és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokos a Makk-féle összeesküvés tagjaiként kívánták az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját újra fellobbantani. A nemzeti önrendelkezés volt az a cél, amelyért életüket adták, példát mutatva bátorságból és hűségből az utókornak.
Ez a nap a ma élő székelyek számára nem csak a megemlékezésé, hanem az összetartozásé, a közös fellépésé a mai elnyomó román hatalmi arroganciával szemben. A székelyek első írásos említése 1116-ra datálható, tehát immár több mint 900 éve építő részei Erdély szellemi, gazdasági életének.
A békéscsabai megemlékezésen - a helyi FIDESZ frakció szervezésében - sokan elmondták, hogy mai napig harcolniuk kell azért, hogy elfogadják, elismerjék őket. Pálmai Tamás azt mesélte, milyen volt a gyertyás-könyves tüntetés Marosvásárhely főterén, amikor a magyar iskolákért, egyetemekért, oktatásért emelték - és emelhették- fel hangjukat. A tüntetés után nehéz időszak következett, ami Pálmai Tamásban is kettős érzést hagyott. Egyrészt -azt mondta- örült, hogy a Ceausescu időszak, a félelem után megteheik azt, hogy a magyar oktatásért tüntetnek. Ez már a szabadság szele volt, de a harcok tovább folytatódtak és folynak a mai napig is, az ott élők szerint a hatalom tudatosan betart az erdélyi magyaroknak. - Ezért fontos, hogy ilyen alkalmakkor is jelezzük szolidárisak vagyunk az otthoniakkal - tette hozzá az akkori események átélője.
Székelyföld, ami csaknem 750 000, tömbben élő magyarnak ad otthont, az ország többi részéhez képest infrastrukturálisan és iparilag is elmaradott. Az államkasszába befolyt adók csekély része kerül csak vissza a régióba.
