Gyerekkorunkban időnként talán mindnyájan belevetettük magunkat egy jó kis párnacsatába, persze kizárólag a testvéreinkkel (gyakran a szülők tudta nélkül) vagy lazább napokon esetleg a szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Később volt, hogy egy-egy osztálykiránduláson és a táborokban is párnacsatával vidultunk fel az esős estéken. Az egész csak arról szólt, hogy pihe-puha párnákkal ütöttük vagy dobáltuk egymást úgy, hogy az senkinek se fájjon, a párna is lehetőleg ép maradjon, és közben dőltünk a nevetéstől.
Aztán valahol, valamikor, valakinek eszébe jutott, hogy miért ne lehetne akár az utcára is kivinni a párnacsatát, és társakat is talált hozzá, mi több, egyre több helyen gondolták úgy, hogy jó móka akár egy téren összejönni, és párnacsatával kiengedni a gőzt.
Ahhoz, hogy mindenki önfeledten kacaghasson közben a tereken is, mindössze néhány szabályt kell betartani. Figyelni kell arra, hogy csakis puha párnát vigyen a résztvevő. Ez lehet szivaccsal töltött, de még jobb, ha toll van benne, hiszen olyan jó nézni, ahogy tollak repkednek a levegőben. Mivel a tereken bárki közlekedhet, fontos, hogy csak olyan emberhez menjünk oda csatázni, kvázi olyan embert üssünk, akinél szintén van párna. A párnacsatának nincs meghatározott játékideje: tart, ameddig tart, ameddig a résztvevők és a szakadó párnák bírják. Napjainkban talán még érdemes hozzátenni azt is, hogy a fotósokra, fotókat készítő vagy videózó nézelődőkre lehetőleg vigyázzunk.
Békés megyében egyelőre nem tudok ilyen kezdeményezésről, de ami késik, nem múlik. Mindenesetre van erre a célra egy igazi, békebeli, tollal töltött párnám.
