A második világháború után Csehszlovákiában Edward Benes államfő egy nemzeti állam létrehozására törekedett, természetesen nemzeti kisebbségek nélkül. A Benes által 1945-ben életbe léptetett, és 1946-ban törvényerőre emelkedett dekrétumok közül több a Csehszlovákiában élő magyar és német lakosság alapvető jogait korlátozta.
A rendeletek lehetővé tették, hogy a magyar nemzetiségűek földjeit elkobozzák, állásaikból elbocsássák őket, hivatalos nyelvhasználatukat betiltották. A csehszlovák kormány célja a magyarság egyoldalú kitelepítése volt. Az 1945 júniusi potsdami konferenciához fordult ezzel a kéréssel, azonban a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyar lakosság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét.
Ezt követően a csehszlovákiai magyarok helyzete még inkább romlott, a magyar kormány több ízben tiltakozott e helyzet ellen, ám a prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie. A "szlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt" 1946. február 27-én írták alá Budapesten, és május 14-én fogadta el a parlament.
Az egyezmény értelmében a Csehszlovákiába az önként áttelepülő magyarországi szlovákok számával megegyező számú magyart telepíthetett át a csehszlovák kormány.
A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat ingóságaikkal együtt Magyarországra. Százezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából, ezzel szemben hetvenezer szlovák távozott önként Magyarországról, közülük Békéscsabáról kilencezer fő települt át.
Forrainé Kovács Márta, a Munkácsy Mihály Múzeum történész muzeológusa
