„A közel 25-30 méter magas, őshonos fehér nyár közel kétszáz esztendős. Körülbelül egyidős lehet az 1800-as évek elején, az Élővíz-csatorna mindkét partjára ültetett a botoló füzekkel” – mondja Szelekovszky László. (A csatorna ásása 1777-ben zajlott.)
Hozzáteszi, a Bandika-fa kisebbik ága már el volt korhadva, valószínű, hogy egy szél belekaphatott; de sajnos a másiknak sincs már sok ideje; „egyensúlyozik szegény”. Elmondása szerint két Bandika történetet is ismerünk.
„A felkapottabb – meséli –, a Wenckheim fiú este, aki leesett a fáról, és örökre megbénult. Miközben 1938-ban még látták Bandikát a Gellért Szálló teraszán sört inni. A másik Bandika pedig a csabai Kliment Andris volt, aki egy nagyon okos fiú volt, és a környékbeli srácok kvázi vezérként tekintettek rá. Az egyik alkalommal a befagyott csatorna jegén csúszkáltak, ami egyszer csak beszakadt a Kliment gyerek alatt. Majd átfagyva, csuromvizesen hazament, ágynak dőlt, és két héten belül tüdőgyulladásban halt meg.”
Azóta a Bandika-fa a helyi családok pihenőhelyévé vált, azonfelül turistanevezetesség is lett – például a Csabai Körtúra egyik megállóhelye, illetve az ország egyik legeredményesebb sportklubjának, a Békéscsabai Atlétikai Club versenyzőinek is legendás „mumusává” vált.
„Amióta csak a klub létezik – mondja Tóth Sándor mesteredző –, azóta meghatározó a Bandika-fa a csabai futók mindennapjaiban.”
Szerényen megvallja, fénykorában, 1966-ban egyszer 24 percen belül megtette az oda-vissza 8 kilométeres távot (3 perc/kilométer).
„Általában kikocogunk a fához – fűzi hozzá –, majd az általunk csak kétágúnak hívott fától mintegy másfél kilométeren keresztül versenyzünk a gát végéig. Ezt legtöbbször Buzai Zsolt kiváló gyaloglónk nyerte meg.”
***
Jó 15 éve, az egyik általánosban, év elején az osztályfőnök megkérdezte a negyedikes gyerekeket: „Ki volt a nyáron a Bandika-fánál?” (az elmúlt év végén a fáról beszélgettek); csak a legszerényebb fiú nyújtotta fel a kezét. Hát bizony a többiek olaszban, spanyolban vagy éppen görögben nyaraltak…
„Ugye, Magyarországon sokkal szebb dolgokat lát az ember, mint külföldön. Megy a fene Honoluluba!” – fűzi mindehhez Szelekovszky László.