A programfelelősöknek, a vendéglátósoknak, a közélet hátán lovaglóknak, de leginkább az embereknek. A koronavírus ideje alatt azonban minden kicsit más. Ezúttal felelevenítjük a múlt-jelen-jövő május elsejei atmoszféráját.
„Kisgyerekkori éveimet Szolnokon töltöttem – mondja Miklós Gábor pedagógus – és akkoriban, egy ’80-as évekbeli május elsejei ünnepélyen több ezren is megfordultak a Tiszaligetben. És az volt a csudálatos, hogy mindenféle mobiltechnológia nélkül, a bátyámmal valahogy mindig megtaláltuk a szüleinket. Rengeteget sergőztünk (körhinta), és két pofára ettük a vattacukrot; és az egyik alkalommal hallatlanul olcsón megúsztuk a majálist, mert elsőre egy olyan vad sergőre ültünk fel, hogy utána se enni, se inni nem tudtunk.” (Amúgy Gábor asszonykájának ma van a szülinapja. Isten éltesse sokáig!)
Lajos és Mari a kétezres évek közepén jöttek össze május első napján (akkoriban mindketten egy rossz szájízű házasságból másztak ki, de erről nem szeretnek beszélni).
Elmondásuk szerint akkor is volt valami történés a városban, csak sokkal szolidabb, mint a rendszerváltozás előtt. Persze látásból már ismerték egymást, és egyszer csak az említett történésen (koncert) összemosolyogtak… és onnantól kezdődik szerelmük időszámítása. A program végén Lajos meghívta Marit az „Ormányosba”.
– A csapos csávónak az volt a baja, hogy nagyon vidámak voltunk, és fél óránként levertünk valamit az asztalról – jegyzi meg Lajos.
– Szerintem Lali tapizott is – fűzi hozzá Mari.
– A gyerek pedig olyan mérges lett, hogy „örökre” kitiltott minket a presszóból – folytatja Lali. – De nem fájt. (Azóta a presszót legyalulták, Lajos & Marinak pedig van egy gyönyörű 10 éves kisfia.)
„A szocializmusban mindig megünnepeltük május 1-jét – de ezt már Csjernyik Mátyás villamosgép-szerelő mondja. – Ami abból állt, mint az összes cégnél, vállalatnál: felvonulás, majd egy kis kolbi, sör, baráti beszélgetések… de ez ma már teljesen ellaposodott. Most „csak” Tamás fiammal ünneplek; pörköltet fogunk főzni a teraszomon. A dolog pikantériája, hogy valamikor ő dolgozott nekem, most meg én neki.”
„Anyám „lescsós” (konzervgyáras) volt – meséli Kolarovszki Zoltán festőművész –, és kiskoromban mindig velük vonultam a belvárosban. Aztán irány a liget, ahol sült kolbászt ettünk fehér kenyérrel, mustárral – mindezt papírtányéron adták, és jegyre, ahogy illik. Sört még nem ihattam. Ellenben elbűvölve néztem, ahogy a céllövöldében a nagyobb fiúk a csipkés melltartókat lőtték le.”
Azért eljött a kérdés: később, nagyobb korában csinált-e valami turpisságot az ünnepen?
„Az március 15-e előestéjén volt… Negyedikes gimisek voltunk, és azon gondolkoztunk, hogy a Körös Hotel előtti Kossuth szobor fejét le kellene takarítani, mert tele van madárpiszokkal. De túl sok volt a rendőr.”
– Az ünnepeken meg a munkásőr, akik mellett ott voltak az ifjú gárdisták is – vetem közbe.
– Én is voltam gárdista! – feleli.
– No!
– Az az igazság, hogy Áginak gyönyörű szép keble volt. És valahogy mindig úgy intéztem, hogy együtt legyünk beosztva a terepgyakszikra.
