Beszélgetésünk két helyszínen zajlott : a, konyha – ahol az étkezőasztal fölött egy csomó oklevél, emléklap (zene, próza, példás magaviselet stb.), de innen gyorsan felkoccoltunk a b, helyszínre, az emeleti stúdióba, mert… mert!
1. Konyha:
– Mikor kezdtél a zenével foglalkozni?
– A szüleim már középsős koromban beírattak szolfézsra.
– Hú! Már ott megbukhatott volna a dolog.
– De tök aranyos volt a tanár néni: Lipták Judit. Majd általános iskolás koromban vettem a kezembe a kobozt.
– Miért nem gitárt, vadászkürtöt vagy láncosbotot?
– Először is hegedülni szerettem volna Barbócz Sanyi bácsinál, aztán egyszer csak a termében megláttam a kobzát, és onnantól kezdve már nem volt visszaút.
– Kvázi 11 éve muzsikálsz. Egy gyermek ráadásul könnyen beleszeret egy másik műfajba/sportba. Sosem történt meg, hogy vége, szögre akasztod a hangszert?
– Egyáltalán nem! És jó három éve eldöntöttem, hogy zenélni akarok; ráadásul visszagondolva azt mondom, hogy megérte olyan kicsi korban elkezdeni.
– Korábban, ha egy srác a nyakába vett egy gitárt, egyből lett vagy nyolc csaja.
– Á… nem! Általában a kövér, bajszos lányok buknak rám.
– Számtalan emléklap és oklevél van a falon. Melyikre vagy a legbüszkébb?
– Azonfelül, hogy mindegyikre, talán arra, amikor a legutóbbi országos népzenei versenyen, dr. Bolya Mátyás, a zeneakadémia koboz tanárától aranyminősítést kaptam.
– De akkor már ismert voltál, mondhatni az egy házi verseny volt.
– Csak a verseny után beszéltem vele elsőzör. (Közben Hlásznyik Anyuka belemeséli: „Pár hete voltunk az akadémián, és hazánk két legjobb kobzása úgy döntött, hogy a 16 éves Attilát tanítani fogják!”.)
– A példamutató magatartásos oklevél sem egy utolsó. Pedig a rockzenészek rossz gyerekek voltak.
– Szerencsére nem vagyok rockzenész, de most már rossz gyerek vagyok.
– Kifejezetten a népi vonal érdekel?
– Iskolában népzenét tanulok, de a Crumpli De La Paprica zenekarban mindenfélt játszunk, és azonfelül a jazz is nagyon tetszik.
– És itt van egy mesemondó oklevél… Hélóóó! Te etted meg négy éve a Jókai színházban Nyilas Misi cipőpasztáját.
– Igen, én voltam a Böszörményi. De az rég volt.
2. Stúdió – ahol egymás hegyén-hátán egy csomó hangszer hever: nagybőgő, basszgitár, nylonhúros és elektromos gitár, népi hegedű, ukulele, guilele (ez az ukulele és a gitár keveréke), tambura, koboz, moldvai kaval, billentyű (szintetizátor), laptop és egy óriás monitor.
– Pusztán a kíváncsiság hajtott, hogy egyre több hangszeren tanulj meg?
– Alapvetően igen, de sokszor muszáj volt. Amúgy érdekes, hogy a basszusgitárra azt mondják, az a legegyszerűbb hangszer, miközben a bőgő meg nagyon nehéz. (Azt követően vagy 28 percig nem is beszélgetünk, hanem hangszerpróba zajlik és fotózás.)
– Sztármosoly?
– Az milyen? A tanyasi papucsom ugye nincs benne?
– Pedig az dobja föl a pillanatot.
– Mármint, hogy legyen benne!
– Képi anyagot is gyártasz? (Mutatok az óriásmonitorra.)
– Egy haverom vett egy egész komoly kamerát, és így nemcsak hangot, hanem filmeket is készítek.
– Most például min vagy rajta?
– Az egyik Belvár osztálynak kismozit gyártok a diáknapokra; de a Garab-filmet is én csináltam, amivel nyertek.
– Saját muzsikát is írsz? (Majd elindít egy melankolikus-elektronikus cuccot.)
– Ez a műfaj a lofi hip hop, amelyre amolyan szégyenlős lányok énekelnek.
– Szöveg?
– Még nincs meg, de egy másik barátommal már dolgozunk rajta. Amúgy a Pocsaji Lacival, a Crumpli De La Paprica trombitásával készítettünk egy angol nyelvű nótát is. (Megy. Olyan a feelingje, mintha nem is nem Békéscsigabigán, hanem LA-ben lennénk.) Amúgy alapvetően szeretném a népzenei életet felpezsdíteni Csabán.
– Mert alszik?
– Nincsenek velem nagyjából egyidős zenészek a környéken. Például a terveim közt van egy moldvai zenét játszó banda – amely egyelőre csak duó: egy népdal énekes lány van benne, meg én, mint kobzos. De ezerrel keresem a többieket!
(PS. Hlásznyik Anyuka a ház előtt: „A főcél az akadémia!”.)
