A portál szerint a rangsor összeállításához kizárólag a felnőtt nemzetközi eredményeket (olimpiák, világbajnokságok, Európa-bajnokságok) vették figyelembe. Amellett azonban nem szabad elmenni, hogy a kétezres évek második évtizedéig csak kétévente rendeztek világbajnokságot, ezáltal az idősebb versenyzők kevesebb eséllyel gyűjthették a pontokat.
Gyáni Jánossal beszélgettem, aki elmondása szerint meglepődött, hogy befért az első 20 közé.
– Hogyan lettél judós?
– Kis pufi gyerek voltam, a nagyobbak mindig bedobáltak a padok közé. Majd a suliban megláttam egy A4-es lapot, amelyen a Honvéd Szalvai SE által Sarkadi Jani bácsi, a későbbi edzőm ifjú cselgáncsosokat toborzott a klubba.
– Akkor hány éves voltál?
– 8 éves, és már a kezdetektől fogva egész jól ment. „Hű de ügyes ez a ki parasztgyerek!” – mondta többször is Jani bácsi.
– Miben voltál jó?
– Először is fizikailag, ami főleg adottság volt.
– Kemény volt a gyarmati föld.
– A gyarmati nagymamáméknál leginkább azzal töltöttem a nyarat, hogy fára másztam, illetve kaptunk egy darab szalonnát, amihez gyümölcsöt szedtünk.
– Mikor jöttek az eredmények?
– Már az elején: úttörő koromban. Az első versenyemen bronzérmes voltam.
– Rosszul esett?
– Nagyon. Aztán elhatároztam, hogy engem nem vernek meg többször! Miközben a következő versenyen második, majd ismét harmadik lettem, de onnantól kezdve általában minden versenyen nyertem.
– Mi volt a titok: többet edzettél?
– Nem edzettem többet, hanem figyeltem a judo összes mozdulatát.
– De akkoriban még nem voltak oktatófilmek.
– Nem, de a Szalvainál nagyon sok jó cselgáncsos volt – például Kristóf János, ő is huszonvalahányszoros bajnok volt, vagy Petrovszki Mihály, az első csabai olimpikon.
– Petrovszki Misit meg tudtad fogni?
– Nem, de sosem tudott eldobálni, mert mindig kimozogtam, lebontottam a fogásait, noha egy hatalmas ember volt, miközben én akkoriban csak 78 kiló voltam. De előfordult olyan is, hogy az aktív felnőttek serdülőként odahívtak magukhoz, hogy „na, öcsi gyere velem!”. Fel akartak rugdosni, de ez inkább fordítva történt. Ráadásul akkoriban nagy volt a szakadék Budapest és a vidék közt: a vidékieknek kétszer annyi eredményt kellett hozniuk, hogy bekerülhessenek a válogatottba. Akkor ez is motivált, hogy jól el kell verni a pesti gyerekeket.
– Az igaz, hogy a katonasággal megszívattak?
– Igaz. Azt viszont tudni kell, hogy sokan azért kezdtek el itthon judózni, mert itt volt a Honvéd Szalvai, és abban bíztak, hogy majd Csabán lesznek katonák. Persze ennek én is nagyon megörültem… Erre parancsba adták, hogy Gyánit fel kell vinni a Budapest Honvédba, mert akkor 1980-ban nem volt 78 kilósuk.
– Akkor volt a moszkvai olimpia is.
– Akkor, és aközben kikvalifikáltam magam, mert juniorként megvettem az összes felnőttet. De Moszkvában még juniorként nem értem el helyezést. Azt követően két évet Pesten voltam sorállományú, miközben hívtak volna Magyarországon ide-oda, illetve Németországba, Kanadába, de nekem mindig visszahúzott a szívem Csabára.
– Ahogy Moszkvába a nyugati, úgy Los Angelesbe a keleti blokk nem ment el.
– Pedig már megkaptunk mindent: táskát, melegítőt; majd bojkottálták az olimpiát, így Varsóba mentünk a szocialista olimpiára, ahol 5. lettem, de nem nagyon motivált bennünket. Majd a ’88-as szöuli ötkarikáson 7. lettem. Arra voltam a legbüszkébb, hogy egy japánnal kezdtem, ami általában kész vereség – is lehetne –, de megvertem. Miközben nem készültem fel száz százalékosan az olimpiára.
– Sokszor gondolsz rá, hogy milyen jó lett volna egy érem?
– Nagyon sokszor. Ha a szöuli olimpián odafigyelek, akkor simán megvan az érem.
– Miért kaptál ki?
– A felemás bírói döntés miatt. Egált gyúrtam a hollanddal, de akkor még nem volt aranypont (az aranypontos küzdelem akcióponttal vagy intéssel is véget érhet), és az egyik oldalbíró rám, a másik rá, majd a vezetőbíró is rá mutatott, és ezen múlt a bronz érem.
– Majd szép lassan levezettél.
– A 1992-es olimpiára Kovács Anti helyett én indulhattam volna, ugyanis abban az évben megvertem az ob döntőjén, igaz, nagyon nehezen. Érett judósként alig bírtam legyőzni, és úgy volt, hogy én megyek az olimpiára, de már nem vállaltam, mert úgy éreztem, hogy kiöregedtem.
– Akkor már 33 éves voltál.
– És 8 éves koromtól csináltam; ráadásul sportállásom volt, ami azt jelentette, hogy minden nap 2-3 edzés, ebből reggel futás.
– Soha nem volt megingás?
– Az olimpiákra való felkészülés elég húzós volt, mert míg én 50 fokban, a pályán anorákban és egy 20 kilós tárcsával futottam a köröket, addig a haverjaim mind strandoltak.
