A hétközepi, aznapi harmadik tréningen nehéz levegő ülte meg a termet, a kizsigerelt versenyzők lassított felvételként mozogtak, kezük erőtlenül püfölte a zsákokat. A Mester tekintete komoran mérte fel tanítványai állapotát. Tudta, az ezerszer lejátszott Rocky zenéje – amely afrodiziákuma a bunyós léleknek – sem tudja kirángatni csapatának tagjait a fásultságból.
– Mutatok én nektek valamit – szólt a Mester, majd a CD-lejátszóba berakott egy ütött-kopott lemezt. Másodpercekkel később a termet betöltötte valami izgalmas rezgés, majd megszólalt egy reszelős, mély hang. Az ütemes taktusok hatására kicserélődött a terem levegője, hirtelen élesebb lett a tárgyak körvonala, elektromossággal telt meg a levegő. A bunyósok, mint harci paripák feszültek neki a feladatnak, vették fel újra a küzdelem ütemét.
Ez volt Chris Rea, és ez volt a The Road To Hell hatása. A zene, amely nem a pokolba, de a mennybe visz...
