Közel négy évtized távlatából lassan kikopik Békés megye emlékezetéből a régente jól ismert fogalom: árvízi katasztrófa. Ekkor pusztított ugyanis utoljára a Körösök árja emberéleteket közvetlenül fenyegetve, ekkor tapasztalhatták meg utoljára a megyénkben élők, hogy a most oly szelíd folyóink milyen iszonyatos rombolásra képesek, ha letépik láncaikat. Árvízi hősökre, sorsüldözöttekre, emberfeletti küzdelemre emlékezünk a mai nap évfordulója alkalmából.
A július igen csapadékos volt 37 évvel ezelőtt. A Körösök hegyvidéki vízgyűjtőjére 1980. július 21-27. között átlagosan 200 mm csapadék hullott, amelyből példátlan nagyságú és hevességű árhullámok keletkeztek a Körösökön és a Berettyó folyón. A Fekete-Körös vízszintje 36 óra alatt több mint 9 métert emelkedett és az országhatárnál 48 centiméterrel haladta meg az addig észlelt legmagasabb vízállást.
A védekezés ellenére a Sebes-Körös jobb parti töltése a 0+400 km szelvényben július 26-án három egymáshoz közel eső kisebb helyen átszakadt, és 35 millió m³ víz ömlött ki 2175 ha nagyságú területre. A nagyobb baj azonban csak ezután jött.
Július 28-án reggel a gátak belső oldalát feszítő víz már apadt. Néhány perccel hét óra után a Kettős-Körösön Békés és Mezőberény között, Hosszúfok közelében, a Bodzás-zug alsó végi szakaszán a védelem vezetői, majd a gátőr ellenőrizte a töltéseket, de semmi különöset nem észleltek. A gátőr 300 méternyire járhatott már az említett szakasztól, amikor mögötte – minden látható előjel nélkül – robbanásszerűen átszakadt a gát mintegy 10 méter hosszúságban. A jelentés után azonnal elrendelték a rendkívüli készültséget.
A szakadás rövid idő alatt 78 m szélességűre növekedett és az iszonyatos erővel kiáramló és szétterjedő víztömeg rázúdult a környező mezőgazdasági területekre és az ott található tanyavilágra. A víz gyorsan elérte a légvonalban 6-7 kilométerre lévő Tarhos, Bélmegyer és Békés határát, de veszélyeztette Dobozt, Vésztőt és Körösladányt (Újladány), sőt még a Sarkadot is.
A gátszakadást követően két árvízvédelmi osztag indult a helyszínre, s azonnal megkezdték a veszélyeztetett területek – Körösladány egy részének, Bélmegyer, Tarhos és a békési tanyavilág – mintegy 13 ezernyi lakójának kiköltöztetését, a nagy értékű állatállomány biztonságba helyezését. Napokon át tartó hősies, fáradságot nem tűrő, sokszor kétségbeesett küzdelem kezdődött.
A Kettős-Körös vízszintjének még gyorsabb csökkentése érdekében még aznap délelőtt robbantással megnyitották a Kettős- és a Sebes-Körös deltájában lévő 87 millió köbméter víz befogadásra alkalmas 1.800 ha területű Mérgesi tározót. A késő délutáni órákban a víz lefolyásának gyorsítására újabb helyen robbantották át a folyó töltését.
A fokozottan veszélyeztetett, de a víz betörésének egyelőre még „ellenálló” Tarhos és Doboz települések körtöltéseinek, illetve a Bélmegyert menekítő Hosszúfoki-főcsatorna gátjának védelmét azonnal meg kellett szervezni.
Vízügyi dolgozók és szakemberek, a honvédség, a BM dolgozók, a gyárakból, szövetkezetekből kirendelt közerő és a lakosság együttes erővel igyekezett feltartóztatni az irtózatos mennyiségben hömpölygő – számítások szerint 208 millió m³ – vizet, amely 105 km² mezőgazdasági és lakóterületet 2-3 méteres árral elöntve, 15-20 kilométeres szélességben és hosszúságban szétterjeszkedett.
Napokig kétséges volt, hogy az említett településeket meg tudják e tartani az ár ostromával szemben. Különösen elkeseredett küzdelem folyt Bélmegyer utolsó védvonaláért, a települést határában húzódó alacsony, de stratégiai fontosságú hosszúfoki nyúlgátakért. Ezen a helyen annyira kritikus állapotok alakultak ki, hogy a víztömeg elleni éjjel-nappali harcban némelyek idegileg összeroppantak, voltak munkaegységek, brigádok, amelyek baj nélküli előkerülésében az őrsön már nem is igen bíztak.
Az egyébként is kritikus állapotokat szinte folyamatosan esős időjárás súlyosbította, aminek hatására ismét erőteljes vízszint emelkedést észleltek a Sebes- és Fekete-Körösön. Az újabb áradásra való tekintettel augusztus 1-én és 2-án a Fekete-Körös gátját a Mályvádi szükségtározónál két helyen robbantással megnyitották.
A korabeli krónikák különösen a tanyavilág sorsáról számolnak be tragikusan. A vályogból épített paraszti világ a víz útjában gyakorlatilag megsemmisült. Egymás után rogytak le a házak, pajták, csűrök, sok családot csak az utolsó pillanatban tudtak evakuálni az omladozó otthonokból. A lovak, tehenek hasig a vízben reszkettek, kisebb jószág – kutya, macska, disznó, juh – az ólak tetején, a lehasalt háztetőkön, a baromfi fákon, kútgémen keresett menedéket, a katonaság napokig mentette azokat.
A veszélyeztetett területekről összesen 4.086 embert, 7.215 szarvasmarhát, 17.140 db sertést, 15.186 db juhot, 131.130 db baromfit menekítettek/telepítettek ki.
Több mint egy hétre volt szükség ahhoz, hogy megfékezzék a vizet. Ez az egy hét százak, ezrek számára vált egy életre meghatározó személyes árvízi emlékké, melyhez szívszorító sorosok, gátakon véghezvitt hőstettek és tengernyi víz, kétségbeesett, emberfeletti munka emléke tapadt.
A folyók lassú apadása mellett végre megkezdődhetett a kiszakadások elzárása, a vízvisszavezetés, a védművek sürgős helyreállító munkája, a visszatelepítések. És persze a károk felmérése.
A Békés és Mezőberény között, a Kettős-Körös Tarhos és Bélmegyer oldali térségében lévő tanyavilág teljesen elpusztult, a gazdasági területek betakarítás előtt lévő terményeit óriási területeken tette tönkre a víz. Ezenkívül számos települési környezetben károsodtak az emberi javak, az úthálózattól kezdve, az elektromos rendszerekig szinte mindent megrongált az ár. A kárérték több mint 2 milliárd forintra rúgott akkori tételekben számolva.
Az árvíz és a védekezés méreteire jellemző, hogy csúcsidőszakban egyidejűleg 9.388 fő vett részt a víz megfékezésében, vízügyiek, katonák, közerők közösen dolgoztak a gátakon, munkájukat 250 gépjármű, 36 vízi jármű és 67 földmunkagép segítette. Felhasználásra került 1 millió 420 ezer homokzsák, 17.500 tonna kő, 1.600 pátrialemez, 27 ezer kilogramm PVC-fólia, 86 ezer fáklya, 216 köbméter palló, több mint 320 ezer köbméter föld. A teljes helyreállító munka október végéig eltartott.
Az árvizet követő szakértői értékelések megállapították, hogy a kettős-körösi töltésszakadást az altalaj belső eróziója idézte elő.
A legfontosabb konklúzió azonban, hogy a helyi és az országos összefogás, valamint a szervezett árvízvédekezés eredményeként a települések megmenekültek a pusztulástól, emberélet nem esett áldozatul. A védekezésben részvevők felelősségérzetének, sok esetben emberfeletti munkájának köszönhető, hogy a katasztrófából nem lett tragédia és a vagyoni kár nagysága nem lett sokkal nagyobb.
Közel négy évtized múlt el – szerencsére – az utolsóként számon tartott Békés megyei árvízi katasztrófa óta. Az emlékek megkoptak, az emlékezők megfogytak. Ha valaki ma arra jár, ahol annak idején pusztított a víz, már alig látni nyomát a vésznek. Csak a hajdanvolt tanyáktól csöndesen üres határ, a tavaszi szántó furcsán sárgálló foltja és egy „kettéhasadt” emlékmű intelme jelzi a Körös gátján az utókornak: nem szabad feledni az árvízi hősöket és hogy a Körös milyen szeszélyes úr.
Forrás: A Békés Megyei Népújság korabeli cikkei, fényképei és a Körös-vidéki Hírlevél XV. évfolyam 4. száma nyomán
