(Ezzel kapcsolatban egyszer Takács Tamás megjegyzte, hogy a Lopni! Megyünk lopni! című DopeMan opust bezzeg éjjel-nappal játszották az FM-rádiók.)
A Pocsolyában alatt egy csomóan már a színpadon is táncoltak. Tehát jó bál volt.
És valószínűleg többet költöttem italra, mint az anyák napi sárga virágra, amelyet anyának vittem. A köszöntés előtt a Talpasban Juci néninél kértem egy jó gyógykávét. (Jesszusom, eddig mennyi, ma már nem létező csabai intézménynév hangzott el: Full House zenekar, Sörkert, Talponálló és maga Juci néni is egy központi figura volt a belvárosban.)
Ez az anyák napja nagyon sokszor föltör az elmémben…
És most persze sorra vehetnénk egytől-egyig a bezárt, ledúrt, a térképről kilúgozott egységek nevét, de akkor még hajnalig itt ülnénk. Azért a teljesség igénye nélkül álljon itt 2-3 nevezetesség.
Ugye volt a Bartók Béla út végén, az Orosházi híd jobb lábánál a Babcsák (Sírásó, vagy Hullamosón). Nem mellesleg, ebben a söntében egy komoly tekepálya is volt, ahol Hursán Zsófia, a máig egyetlen világbajnokunk innen gurította fel magát a csúcsra.
A Bartók nyomvonalán maradva, csak a túloldalon és visszacsorogva a rendőrség felé, a környék egyik legfurcsább csehója is örökre elhallgatott. Mégpedig ez a szint alá süllyesztett Bartók Pince – ahol a csocsó, a rock és a sötét karikás szemű arcok többé-kevésbé tejtestvérek voltak.
Jókai utca felé haladva, egy átalakított Luther utcai polgári házban tanyázott egy jó ideig a Jazzkocsma. (Kék Sziget Borozó vagy Gyepkocsma… láthatjuk, minden jó helynek vagy öt neve volt.) S ahogy a Jazzkocsma, úgy a környéken székellő, szintén egy pincében kiteljesedő egységség, a Rockgödör (Bluestömlőc, vagy szimplán Gödör) is egy pénzintézeti központ terjeszkedésének vált néhány éve az áldozatává.
És persze tovább is lenne…
A békéscsabai származású Szloszjár György tájépítésznek is nekiszegeztem a kardinális kérdést: miért van az, hogy egyre kevesebb a fapados/egyre több a puccosabb hely Csabán, de akár a világban is? (Egyébként az ő cége tervezte a főteret.)
„Ennek üzleti oka is lehet – mondja –, mert egy kocsmárosnak sokkal jobban megér egy kétezer forintos bort 5. 500-ért kimérni, mint a kisfröccsönkénti 10 forintos haszon.”
Jó hét éve megújult a Szent István tér. Ez kvázi egy húzóágazat is lehet… és ami kilóg a képből, azon kvázi pofoznak? – kérdésemre azt válaszolja: „Például a főtéri Kupak söröző nem kifejezetten puccos hely, de mégis egy vagány, kiülős, fiatalos helyiség”.
Hozzáteszi, kinyílt a világ: ma már szerencsére nem két-három féle borból, sörből, kommersz cserkóból áll egy egység kínálata.
„Valaha a 30-40-es korosztály sportja volt – folytatja –, hogy a minőségibb italokat fogyasztották, és ez egy kicsit kezd leszivárogni. Nem is olyan nagy baj, hogy a fiatalok az olcsó, nagy mennyiség helyett ma már inkább a drágább, jobb minőségű bort fogyasztják, amelyhez mindenképp más környezet dukál.”
Megjegyzi, a fővárosban például a szegényes küllemű intézmények sokszor az igénytelenséggel párosulnak, ráadásul megesik, hogy egy pohár ser akár 500 forintot is kóstál.
„Visszalépve a fapados felütéshez… úgy gondolom, a magyaros vagdaltat vagy az utasellátós szendvicset nem nagyon kell visszasírni, persze némi nosztalgiát ébreszt a kor iránt, de nem biztos, hogy mind jó volt” – fűzi hozzá.
(Egyébként, a fentebb említett ’94-es Full House grosszón épp Szloszjár György billentyűzött.)
