Valahányszor kiment a kertbe rágyújtani, inkább a zsebébe nyúlt. Ott volt a mag. A pénztárca az egyik oldalon, ez a kis héjas túlélőkészlet a másikon. A cigaretta lassan kikopott, a szotyi maradt.
Mert a szotyi nem kérdez. Nem akarja tudni, miért vagy szomorú, miért nem lettél az, aki lenni akartál, és miért ácsorogsz a kertben egy sörrel, mint egy elrontott film statisztája. Csak ott van a zsebedben. Kiveszel egyet, feltöröd, kiköpöd a héját. Még egyet. Még egyet. Egy idő után nem vagy annyira éhes, és az élet sem követel tőled azonnali döntéseket.
A szotyit ráadásul meg lehet osztani. Valaki meglátja, megkívánja, belenyúlsz a zsebedbe, megkínálod és máris van köztetek valami közös. Nem kell hozzá múlt, világnézet vagy egy háromórás beszélgetés a gyerekkori traumákról. Elég egy marék szotyi.
A romantika ott ér véget, amikor mosáskor a nőd megtalálja a zsebedben a héjakat, a morzsákat meg egy egész elszáradt nyarat. Megkérdezi, hogy mégis mi a francot művelsz. Te elmagyarázod, hogy egészséges, nem szennyezi a környezetet, a madarak is esznek belőle.
Ő a mosógépet nézi.
Te a zsebedet.
Valahol a kettő között ott lapul még egy szem. És várja az estét.
