Csütörtökön a képviselő-testület emlékezett meg dr. Simon Mihály címzetes főjegyzőről, pénteken pedig családja, barátai, ismerősei, egykori kollégái búcsúztak el tőle a Széchenyi ligetben.
Még mindig csak szokjuk a gondolatot, hogy dr. Simon Mihály nincs többé köztünk, nem láthatjuk feltűnni a rendezvényeken, nem halljuk a hangját. 1937-től egészen mostanáig azonban itt volt, itt dolgozott, élt, hivatalt vezetett, kiállításokat nyitott meg vagy városvédőként szólt hozzánk. Így, ilyen tevékeny emberként őrizzük meg emlékezetünkben mi, akik ismerhettük.
Dr. Simon Mihály 28 évi szolgálat után, 2004 végén vonult nyugdíjba a polgármesteri hivatalból. Utána készült vele egy interjú, ami 2005. január 27-én jelent meg a Csabai Mérlegben. Ennek az interjúnak a részleteivel idézzük fel dr. Simon Mihály emlékét:
– 28 évet töltött a hivatalban. Milyen volt maga mögött hagyni mindezt?
– 28 év alatt az embernek a munkahelye szinte az otthonává válik. Ha az alvást nem számítjuk, több időt töltöttem a kollégáimmal, mint a családommal. Bő negyed század után ettől nagyon nehéz megválni. Leginkább a kollégák hiányoznak és az a nyüzsgés, ami korábban néha már terhemre volt, hiszen folyamatosan tárgyaltam, telefonáltam és közben szinte mindig várt rám valaki. A pezsgő, nyüzsgő, dinamikus, kicsit zaklatott életmód sok fontos dologról terelte el a figyelmemet, most mégis hiányzik… De most végre van időm sétálni, szinte tobzódom abban, hogy észreveszek dolgokat, amik felett eddig elsiklottam.
– A negyedszázad gyökeres változásokat hozott a város életében, és volt közben egy rendszerváltás.
– Akik ritkán járnak felénk, meglepetéssel tapasztalják, hogy mennyit épült, szépült Békéscsaba. Mindig olyan beosztásban dolgoztam, ahol ehhez kapcsolódóan kellett részdöntéseket hozni, vagy döntéseket végrehajtani. Rengeteg egyeztetést, kínlódást, őrlődést jelentett ez a munka, hiszen a felelősség részben az enyém volt, a hivatalos papírokra rákerült a nevem, viszont jó érzés, hogy közöm lehetett mindahhoz, ami itt az utóbbi évtizedekben történt…
– A főjegyző úr nem állt csendes ember hírében a hivatalon belül, határozottan intézkedett, utasított, kért, és eljárt azokkal szemben, akik nem megfelelően intézték az ügyeket. A (2004) decemberi apparátusi értekezleten a munkatársak mégis vastapssal köszöntek el öntől. Hogyan élte meg mindezt?
– Számomra ez az értekezlet rendkívül sokat adott. A munkám során előfordult, hogy népszerűtlen döntéseket hoztam, néha meglehetősen keménynek kellett lennem, és persze a modorom sem volt mindig hajlékony. Nem vagyok hirtelen haragú, de ha felkavart valami, igazságtalanságot észleltem, vagy nem elég alapos munkával találtam szemben magam, akkor felemeltem a hangom a kollégák előtt. Ha valakit megbántottam, utólag igyekeztem elnézést kérni, a környezetem megszokta, hogy ilyen vagyok. Szívesen emlékszem vissza arra, amikor a rendszerváltást követően megválasztottak jegyzőnek, és a karzaton helyet foglaló kollégák megtapsoltak, de úgy gondolom, az a taps annak is szólt, hogy egy korábbi vezető talán részben továbbviheti a folyamatosságot, és nem kerül veszélybe az állásuk. Amit decemberben, az apparátusi értekezleten átéltem, az egész életemben emlékezetes marad, felemelő volt, és nagyon megtisztelő. Elérzékenyültem, és úgy éreztem, nem töltöttem itt feleslegesen az elmúlt 28 évet.
– Magas szintű elismerést kapott a munkájáért, érezte ezt a megbecsülést a testületben is?
– Voltak kritikusaim, különösen az előző rendszerben betöltött funkcióm miatt, de egy idő után elismerték a munkámat azok is, akik eleinte nagyon nehezen fogadtak el. A közgyűlés egyhangú szavazattal javasolta felterjesztésemet a címzetes főjegyzői címre, így jutott el a közigazgatási hivatalon keresztül a belügyminiszterhez, aki felterjesztett a miniszterelnökhöz. Ez a cím szakmai életpályám elismerése, ily módon nemcsak a szolgálati időmhöz és a személyemhez tapad, hanem a hivatalhoz is. Akármilyen kiválóság valaki, ha az általa vezetett hivatal nem jól dolgozik, akkor nem sokat ér a munkája. A polgármesteri hivatal jól képzett, kitűnő szakemberekből áll, akik rendkívül komoly munkát végeznek. Természetesen vannak hibák, nem megy minden zökkenőmentesen, ahol évente 130 000 ügyet intéznek, ez óhatatlanul előfordul.
– Gyakran nyit meg kiállításokat, elnöke a városvédőknek. Ez távlatokat jelent a továbbiakban is?
– Mindig humán érdeklődésű voltam, érdekel az irodalom, a művészetek, és szeretem ezt a várost, ahol generációk óta élünk a családommal. A rendszerváltás politikai kavalkádjában megtaláltak a képzőművészek, kezdtem kiállításokat megnyitni, mert a vezetők akkoriban mással voltak elfoglalva. Nem szakmai hangú megnyitókat tartottam, hiszen nem vagyok szakértő, inkább emberi oldalról közelítettem a művészek felé. Ha készítettem volna feljegyzéseket az évek során, most egészen komoly helytörténeti anyagot állíthatnék össze, de erre soha nem volt időm. Mi lesz ezután? Azt gondoltam, mostantól majd mindenre ráérek, de valahogy borzasztóan gyorsan szalad az idő, és lassan elsuhan az ember mellett az élet. Csupa pillanatokból áll az életünk, meg kell élnünk minden egyes pillanatát, ami egyszer elszaladt, az már nem lesz többé. Igyekszem megélni a pillanatokat…
Dr. Simon Mihály (1937-2016) elment. Emlékét megőrizzük.
