Tódor János újságíróból lett a Baracskai börtön nevelőtisztje 1985-87-ig. Egy klinikai pszichológus barátja ajánlotta neki a munkát, mondván, hogy illene hozzá. Mint mondta, nem volt könnyű így elhelyezkednie, de jogászként a kriminológiai iránti érdeklődése vezette erre a pályára. Kiemelte: annak ellenére, hogy sokan úgy gondolták, csak azért vág bele ebbe az újságírástól merően eltérő szakmába, hogy megírja a bent látottakat, nem ezzel a céllal választotta ezt a pályát. Azonban néhány hónap elteltével meglátta benne a lehetőséget.
A baracskai börtönben szerzett élményeit először 1988-ban írta meg könyv formájában, akkor azonban nem jelenhetett meg, nem kapott engedélyt a közlésre. Közben két kiadó is érdeklődött a könyv iránt, de valahogy az idő ezt a lehetőséget is elsodorta. Különböző folyóiratokban publikáltak részleteket, de teljes egészében most, több mint harminc év után jelent csak meg.
Tódor János úgy folytatta: szociográfusként, íróként dolgozott más témában, így sokáig nem foglalkozott a könyv megjelentetésével. Azonban most, a koronavírus szülte helyzetben újrra elővette írását. Az átdolgozott könyv egyfajta regényesítést kapott, és a rendhagyó "smasszerregény" műfaji megjelölést.
Az újságíró elmondta: annak idején is azt mondták a szociológusok, hogy meg kell nevelni az elítéltet, vissza kell illeszteni a társadalomba. Véleménye szerint ez már akkor is sikertelen volt, most pedig nem is próbálkoznak vele. Úgy fogalmazott: megszűnt a pártfogói rendszer, így ha az elítélt kikerül a börtönből, nincs munkahelye, megszűntek az úgynevezett külső védőhálók.
– Nincs olyan rendszer, mint például amit az amerikai filmekben látunk, hogy az elítélt kikerülve a börtönből megkapja a pártfogóját, és annál rendszeresen jelentkeznie kell. A valóságban gyakorlatilag ugyanúgy kerülnek ki az elítéltek a börtönből, mint ahogy az elmebetegek is, és rengeteg bűncselekmény történik emiatt. Nagyon sok elmebeteg követ el bűncselekményt az Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetből kikerülve. Nem azért, mert ők eleve megrögzött bűnözők, hanem azért, mert nincs utókezelés. Rábízzák, hogy beveszi-e a gógyszerét, rá van bízva az is, hogy elhelyezkedik-e a munkaerőpiacon vagy nem. Általában az állam nem is tesz semmilyen lépést ezzel kapcsolatban. Régen volt egy olyan bűncslekményi tényállás, amelynek neve a "közveszélyes munkakerülés" volt. Nagyon nehéz ezeknek a kevésbé kvalifikált embereknek a helyzete, hiszen megszűnt a munkásszállók hálózata is, ahol korábban ezeknek az embereknek a 70-80%-a lakott – ismertette Tódor János.
Mint mondta, beszélt a börtönben mindenkivel, de nem úgy, mint egy riporter, aki interjút készít. Ő ott volt velük, együtt élt ezekkel az emberekkel, részt vett a mindennapjaikban, ezért úgy számolt be a dolgokról, mint egy ott dolgozó testületi tag. Amikor érkezett egy új elítélt, akkor kötelező volt lebonyolítani a befogadási eljárás. Ekkor egy mélyinterjút kellett csinálnia az elítélttel, amit rögzítettek, majd nyomon követték a személyiségfejlődését vagy visszafejlődését.
A Börtönhakni című riportkönyv most, harminc év után jelenhetett meg, átdolgozva. Az író elmondta: a korábbi verzióból kiamaradtak azok a dolgok, amik vele történtek. Sok konfliktusa volt a börtönben de nem az elítéltekkel, hanem a kollégáival, olyannyira, hogy a végén katonai bíróság elé is alkarták állítani. Most ezeket az annak idején nem megírt részleteket is tartalmazza a könyv.
