Mint írja: akkor mentésért felelős operatív törzs vezetőjeként a helyszínen teljesített szolgálatot. Érkezésekor mindent vörös szín borított. Marsbéli táj – nem a mozivásznon, hanem Kolontár utcáin, a valóságban. Fájdalommal teli, reményüket vesztett tekintetek, riadt, gazdájukat kereső állatok, iszapba ragadt fényképalbumok és gyerekrajzok, felborult autók – ez a látvány kijelölte a feladatot: menteni, kitelepíteni, helyreállítani.
Először a túlélőket keresték, majd a sérülteket látták el. A terepen – a szó minden értelmében – bajtársak voltak: tűzoltók, katonák, rendőrök, polgári védelmisek, mentősök, orvosok, tudósok, önkéntesek és a helyi lakosok éjt nappallá téve, egy emberként dolgoztak. Csak a kötelesség számított. A katasztrófa utáni második napon már száznál is több munkagép zúgott egyszerre és több száz ember lapátolt, mentesített és hordta a törmeléket megfeszített munkával, többnyire némán, dacolva – ahogy a helyiek hívták – a „vörös mocsok”-kal. 715 főt telepítettek ki és helyeztek biztonságba, 286 fő egészségügyi ellátást kapott, közülük 120 fő szorult súlyosabb kórházi kezelésre a maró lúg okozta sérülések miatt.
(Fotó: dr. Takács Árpád Facebook oldala)
Mint fogalmazott: az egyenruha világában azt tanulta meg, hogyan kell emberekkel és helyzetekkel bánni.
Protokollok, irányelvek és döntések sora.
De van, amire nincs eljárásrend: szembesülni azzal, hogy valaki már nem él.
Tíz emberéletet követelt a tragédia azon a napon, köztük Angyalkáét is. A tizennégy hónapos pici lányt az édesanyja karjaiból ragadta el a vörös ár, s mire rátaláltak, már késő volt. Akkor és ott a csend lett a leghangosabb. A délután fénye is megváltozott – mintha közelebb hajolt volna az ég.
Harminckét nappal a gátszakadás után az utcaparancsnokok rádión bejelentették a belterületi mentesítés lezárását – ma is beleborzong, ha felidézi: „Jelentem… kész vagyunk.”
Ekkor egy pillanatra ugyan megálltak, de tudták, hogy a munka java – a helyreállítás, a kárpótlás, a házak újjáépítése – még csak ezután kezdődik. Dr. Takács Árpád a továbbiakban az Újjáépítési Kormányzati Koordinációs Központ parancsnokaként végezte a feladatát. Embert próbáló időszak volt.
Tizenöt évvel később a természet újra él. A táj visszazöldült, a patak tükrén halak csillannak, a rétek virágba borulnak, a kertek lombja összezár az utcák fölött – mintha begyógyult volna a seb. Az emberek is visszataláltak a mindennapokhoz, s a történteket már csak emlékhelyek és csendes mementók jelzik. Főhajtással emlékeznek.
Ma is ugyanazzal a fegyelemmel vallja: megelőzni, megóvni, ha kell, újjáépíteni – mert az élet védelme a szolgálat értelme.
