Minden játék olyan, mint a rulett, a végén mindig azt osztó nyer. Biztos? Két csabai rózsásnak, a Lonó és Mihus tandemnek sikerült úgy meghülyíteni a programot, hogy a végén „szétesett”.
1982 decemberében már a Csaba Étterem cukrászda részlegében megjelent a Pac-Man, illetve a Sajtos, ahogy akkor hívtuk. (Nyilván egy kerek Trappista sajtra asszociáltunk, amelyből kivágtak egy cikkelyt. Ráadásul akkoriban a sajtválaszték lényegesen szegényesebb volt, mint manapság.)
A Csabába hozott játékot tulajdonképpen egy asztalba építették, és egymással szemben két joystick volt, így párosban is lehetett játszani, de mégis külön platformon. Azaz, amikor az első versenyző egyik élete kipukkadt, jött a másik versenyző, majd újra az első és így tovább. Egy játék 5 forintba került, amiért öt élet járt. Ámbár bizonyos pontok elérésével – például 10 ezernél – az ember kapott egy plusz életet, az elején azonban nagyon könnyű volt elvérezni.
Mivel a Pac-Man nagyon rövid idő alatt Csabán is roppant népszerű lett, így a tulajdonos kapzsisága kétszer is megbüntette az újdonsült rajongókat: a játék árát felhúzta 10 forintra, amiért már csak három életet kapott. (Gondoljunk csak bele, mekkorát kaszálhatott a tag, mivel akkortájt még javában nem volt áfa, béfa…)
A géptől vagy 10 méterre ott volt egy zenegép is – jó 100 darab 45-ös fordulatszámú bakelit vinyl (kis)lemezzel. Legfőképp az 1981-es Táncdalfesztivál slágerei szóltak a masinából – mint például a Hungáriától a Limbó-hintó, Soltész Rezsőtől a Szóljon hangosan az ének, a Koráltól a Homok a szélben, a KFT-től a Bábu vagy… De a Piramistól a Szállj fel magasra! és a Karthagótól a Requiem volt a legnépszerűbb (az utóbbi kettő nem táncdalfeszkós cucc volt). Sőt, ez étterem házizenekarát Stempónak hívták. (Akkortájt nagyon népszerű volt az Ausztriából hozott, háromgombos Stempo kvarcóra.)
A Sajtosnál egy veszett eklektikus csapat jött össze: a 3-as sulitól a Rózsáig ott volt mindenki, mint a tábortűznél. (Tanya, Tari, Limó, Mihus, Lonó, Siet, Boci, Király, de odajárt Bereczki Béla is, a város egyik első nagy karatésa.)
Én speciel sohasem tudtam úgy megszeretni a játékot, mint ma egy hasonló korú srác a PS4-et. Mert míg az ő függőségüknek a szüleik, addig nekünk a pénztárcánk szabott gátat – már ha volt buxánk (a buksz különben is a legrosszabb szó egy játékban; pedig buktunk rendesen). Vittük az üveg-, a zseb- az ajándékpénzt. Mindent. Belegondolni is rossz, ha csak napi 10 forintot játszottunk el, akkor egy év alatt otthagytunk egy 1983-as átlagfizetést. Noha ma meg egyben kapja meg a gyerkőc egy komplett gép árát, amely akár egy fizetés is lehet.
Visszalépve a géphez. Nyilván ott is hamar kitűntek a nagy spílerek, mint minden más játékban. Természetesen a legügyesebbek sokkal tovább küzdöttek a szellemekkel.
No, és akkor ott volt a Lonó-Mihus páros, akik idővel az ötödik pályától, a piros almától kitaláltak egy nagyszerű útvonalat a labirintusban. (Jaj, majdnem kimaradt, az első pályáknak gyümölcsök voltak a szimbólumai: cseresznye, szamóca, zöldalma 1-2., piros alma 1-2., szőlő, körte, majd jöttek a kulcsok, a végén már csak kulcsok voltak.)
Lonóék olyan útvonalat dolgoztak ki, amellyel, ha valaki nem esett ki a játék ritmusából, akkor nagyon messzire el tudott vele jutni. Ezt a trükköt idővel egy csomóan megtanulták.
Az egyik arc már vagy egy órája tolta, az x-edik kulcsnál tartott, és egyszer csak kiakadt a játék. Összevissza szörfölt a pályán, a szellemek mindenfelé, de mindenki ártalmatlanná vált a másikra. Szó szerint ki kellett húzni a gépet a falból.
Lehet, hogy Toru Iwatani, a Pac-Man tevezője ezt így találta ki. De az is lehet, hogy először nem hitte el, hogy valaki eljut a végére. És vajon hányan jöttek rá a „piros alma-útvonalra”?
***
A játékot Japánban 1980 májusában mutatták be, az USA-ban pedig októberben. A játék eredeti neve Pakkuman, amely egy hangutánzó japán kifejezés, amelyet a száj tátogására használnak. Amerikában eredetileg Puck-Man néven akarták forgalmazni, Nakamura azonban attól tartott, hogy az emberek a P-t F-re cserélik majd, ezért lett Pac-Man a neve.
