Kedd délután, az Élővíz-csatorna közel 100 méteres szakaszán, kettesével-hármasával vették be a tájékot a derűs kispecások (amúgy délelőtt valóban a formális helyszínen, a közösségi házban voltak, ugyanis esett; ilyenkor a sport elméleti részére koncentrálnak a skacok).
„Egyiket sem én fogtam…”, mondja szomorúan Király Botond, amikor odalépek az egyik kiscsoporthoz, és megnézem a vödörben úszkáló zsákmányokat. A trió között van Takács Pista bácsi, a szakmai foglalkozások vezetője is, a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége ifjúsági bizottságának az elnöke, aki egész idő alatt a gyerekek közt sétál, és szórja instrukcióit.
Érdekes, mondom Pista bának, hogy a gyermekkorom hobbijai: a pinyó, a salakfoci, vagy a szivacslabda stb. népszerűsége mind-mind megfakult, ellenben a peca él és virul.
Mindehhez hozzáfűzi, ez azért van, mert egyre többen megunják a nyomkodós játékokat, míg az élő sport lélekemelő: a gyerekek megtanulják egymáshoz való viszonyt. (Közben Pista bácsit majdnem kifogják a parton, mert az egyik srác akasztás közben épphogy nem tűzte horogra; „Kifogtál volna egy nagy bajuszost”, teszi hozzá.)
A horgászszerelemben persze a szülők is „ludasok”, hiszen nagyon sokszor apa és fia együtt mennek ki a vízpartra.
„Naphal! Naphal!”, kiáltja nagyvidáman a már csöppet sem szomorú Botond.
„Kell a sikerélmény – folytatja Pista bácsi –, amely önbizalmat ad az ifjaknak. Ahhoz azonban, hogy valaki eredményes horgász legyen, nagyon sok tapasztalatra van szükség.”
Leginkább naphalak, keszegek, törpeharcsák, bodorkák akadnak horogra, mi több, az egyik kisfiú egy csapósügért is fogott.
Galéria
„Az idegenhonos halakat nem szabad visszaengedni – folytatja –, mert kártékonyak: ilyen a törpeharcsa, a naphal, a géb-félék. De olyan is megesik, hogy fogsz három pontyot, és csak egyet viszel haza, a másik kettőt pedig visszaengeded, azok hamarosan ívnak, és idővel az utódaik még több élményt adhatnak a többi horgásznak. A hal visszaengedése egyébként legalább akkora boldogság, mint a kifogása.”
Karcsi, Armand és Oli
