Százhúsz-százhatvan kilométer/órás sebességgel gázolhatták el Danadai Beátát Békéscsabán, a Szarvasi úton februárban. A 17 éves lány 22 napig küzdött az életéért, de a baleset után már soha többé nem tért magához.
Danadai Bea nem tipikus kamaszlány volt. Nem feleselt, nem bulizott, ahogy ő mondta, nem volt plázacica. Helyette jól tanult még úgy is, hogy hetente ötször dzsúdóedzésre járt. Szép sikereket ért el, hiszen számos versenyt és diákolimpiát nyert. Ezt bizonyítják a szobájában az érmek is, amelyek mellé azonban nem gyűjthet újakat. Február 12-én egy átlagos pénteki napon ugyanis valami megszakadt.
- A kislányom elment itthonról, hogy egy kis hazait vigyen át egy ismerősnek, aki elvitte volna a csomagot a Bea testvérének Budapestre – mondta az édesapa, József. Nyugodt szívvel engedtük el, hiszen a Szarvasi út este is nappali fényben úszik. Bea ráadásul gyakran kerékpározott, a város másik végébe is biciklivel járt edzésre. Nagyon megfontolt gyermek volt, nem aggódtunk. Pár perccel később, szirénázást hallottunk. Rosszat sejtettem. Hívtuk telefonon, de itthon felejtette a készüléket. Hívtuk az ismerőst, akihez elindult, azt mondták, nem érkezett még meg, holott negyed óra telt el és az út perces. Kirohantunk a sarokra. Három mentőautó állt ott.
- Csak az kérdezni, él még? Él még? – folytatta az édesanya. - Egy mentős, egy vékony fiatalember azt mondta: asszonyom, dobog a szíve. Nekem ez hat adag fájdalomcsillapítóval ért fel még akkor is, hogy tudtam, 45 percbe telt, mire Beát mentőautóba tudták tenni.
A szülők a baleset után a nyolcadik napon veszítettek el minden reményt – mondják, miközben a szobáját mutatják. A szobában még ott az üres üdítősflakon az asztalon. Minden úgy áll, ahogy Bea hagyta. Csak a ruháit tették az ágyra. Azokat a ruhákat, amelyeket a baleset pillanatában viselt. A szekrényre érmek vannak akasztva. Többet azonban nem gyűjthet mellé. S a szülők sem nyúlnak hozzájuk.
- A csontomban fáj, ha hozzá kell nyúlnom a dolgaihoz - mondta az édesanya.
A kislányt egy fiatalember ütötte el. Két részletben, összesen 50 méter hosszú féknyomot hagyva. Ez arra utal, hogy a kocsi 120-160 kilométer/órás sebességgel mehetett. Hogy mi történt pontosan, még nem tudni. Annyi biztos, hogy Bea már majdnem átért az út túloldalára, amikor nekicsapódott az autó. S azt is lehet tudni, hogy a kocsi a szélső sávban ment a négysávos úton, a sofőr nem rántotta el a kormányt. Mint az apa mondja, már kétszer is találkozott a fiúval. Egyszer a balesetkor, egyszer amikor rekonstruálták a történteket. Nehezményezte, hogy a fiatalember egyszer sem ment oda hozzájuk. Ellenben a barátai hangosan sajnálkoztak, hogy a fiú nem kapta vissza még a tunningolt autóját. Bea biciklijét ellenben láthatták a szülők, darabokra törve. Azt a biciklit, amelyet minden reggel előrehozott az udvarban a kislánynak az édesapja. - A kerékpár harminc méterre repült az ütközés helyszínétől. - Azt a biciklit, amelyre minden reggel felült a macskája, Rozsdás és akit Bea minden reggel betett a kosarába és kitolta a kapun, majd megkérdezte Rozsdást, hogy szeretne-e vele menni iskolába. Rozsdás maradt. Bea pedig ment, mert szeretett iskolába menni. Jó tanuló volt. Mint az édesanyja mondta, egyetemre készült. Előbb testnevelés szakra, később gondolkodott a műszaki pályán is. Járt különtanárhoz, de idővel a tanára nem fogadott el tőle pénzt. Ahogy a temetésen a szülőknek megfogalmazta, neki volt megtiszteltetést, hogy taníthatta Beát.
Azt a kislányt, akiről még Gyáni János dzsúdóedző is könnyes szemmel mesélt. A sikereiről is, hiszen benne volt a pakliban, hogy olimpiára megy, de elsősorban az akaratáról. Hogy az 52-57 kilós lány kiállt a 150 kilós versenyzőkkel is. Hogy amikor azt hitte, le kell mondania róla, mert egy versenyen megsérült a könyöke, akkor is visszatért és addig erősített, amíg nem versenyezhetett újra. Élete egyik legnagyobb élménye az volt, amikor Csernoviczki Éva olimpikonnal edzhetett együtt pár percet. Miatta kezdte ugyanis el a dzsúdot három és fél évvel ezelőtt. A nagy álma az volt, hogy egyszer kapjon egy márkás dzsúdóruhát. Karácsonykor teljesült a kívánsága, de sajnos nem sokat használhatta.
Beáról sok mindent el lehetne mondani. Leírhatnánk, hogy szerette és a zsebpénze nagy részét kagylókra költötte. Elmondhatnánk, hogy kiválóan fotózott. A szülei a halála után olyan képeket találtak a fényképén a kislányról, amelyeket ő készített magáról, de soha nem mutatta meg őket. Már nem volt rá alkalma. S a szülőknek már sok mindenre nem lesz alkalmuk. Mint mondták, nekik már nincs születésnap, nincs karácsony. Őket csak egy dolog élteti: hogy minden nap kimehessenek a temetőbe az egyetlen közös gyermekük sírjához. Danadai Beáta 17 évet élt.
