Nem is olyan régen szinte naponta találkozhattunk olyan médiamegjelenésekkel, amelyek rendre a videojátékokat tették felelőssé a fiatalok között burjánzó erőszakért rögtön függőséget kiáltva ott, ahol egyébként szó sem volt erről. Divat, de még inkább az egyszerűbb út volt kipécézni a videojátékokat (óriási önuralom kell ahhoz, hogy ne süssem el a kiPC-zni szóviccet), jelen cikk egyik nem titkolt apropója éppen ezért az, hogy olyan alkotásokat, esetenként valódi műremekeket mutassunk be (platformtól függetlenül), amelyek az évek alatt többé is váltak egy "egyszerűen" jól megcsinált terméknél.
Kissé udvariatlanul magammal kezdem a sort. Én a Jedi Knight sorozat harmadik etapját, a Jedi Academyt nevezném meg abszolút kedvencként. A játékot minden túlzás nélkül legalább százszor végigtoltam. A Raven Software játéka természetesen az akkor még létező LucasArts kiadásában jelent meg 2003-ban, ami pc-s szempontból számomra nagyjából a legjobb időszak volt. A Star Wars világa önmagában eladta a játékot, de a betonbiztos alapra egy elképesztően élvezetes, mi több, addiktív játékélményt pakoltak rá. A beszédes című programban egy Erő-érzékeny fiatalt alakítunk Jaden Korr néven, aki a "kánon" szerint egy coruscanti férfi, a játékban azonban mindkét nem és többféle faj között választhattunk. Luke Skywalker jedi akadémiájára utazunk a Yavin 4-re, hogy megkezdjük tanulmányainkat, közvetlen mesterünk pedig nem más lesz, mint az a Kyle Katarn, aki a Jedi Knight: Dark Forces 2 és a Jedi Knight 2: Jedi Outcast játékok főszereplője volt. A Jedi Academy először hozott be a sorozatba némi szerepjátékos ízt, hiszen a küldetések előtt fejleszthettük magunkat a különböző képességekben (pl. gyógyítás, Erő-pajzs, Erő-villám, energiaelnyelés), sőt a történet egy későbbi pontján még döntési helyzetbe is kerülünk: ha lesújtunk ellenfelünkre, a sötét oldal szerinti befejezést kapjuk, ha uralkodunk magunkon, igazi jediként fejezhetjük be az egyébként nem túl bonyolult, de szerethető történetet. A játék nagyjából 13-14 órájában egyrészt tehát folyamatosan fejlődünk az Erő-használatban, másrészt a sorozat emblematikus fénykardhasználata itt érte el a csúcsot. Persze ma, 18 évvel a megjelenés után a program alatt doromboló, kicsit felturbózott id Tech 3-as motor (Quake III Arena) megmosolygtathatja a friss AAA-s programokhoz szokott szemeket, de talán még a BioWare mesterműve, a Knights of the Old Republic sem szállított olyan Star Wars-feelinget, mind a Jedi Academy. Érik egy újabb végigjátszás!
Ahogy a bevezetőben is írtam, jelen cikkel nem kívánunk besétálni abba a virtuális késdobálóba, ahol a két legnagyobb konzolos cég verőemberei állandóan egymást gyepálják, csak hogy aztán, amikor az óvatlan pc-s belép a lebujba, rajta töltsék ki izzó haragjukat. Nem, itt kérem béke és egyetértés van, hiszen a játékok szeretete a lényeg, mesterművek pedig bárhonnan, bármilyen platformra érkezhetnek. (X-Boxosként kicsit keserűen írom, hogy PS-en sajnos túl gyakran is...)
Dia kollágánk egy viszonylag friss megjelenést választott kedvenceként, amely a PlayStation 4-éra utolsó exkluzív programja, egyben az egyik legnagyobb dobása volt.
– Manapság egyre több stúdió használja egyedi történetmesélési módként a videojátékokat, és ha másért nem is, de ezért aztán igazán érdemes figyelmet fordítani egy-egy darabra. Ennek egyik legkiválóbb példánya a 2020-ban megjelent Ghost of Tsushima, amely az első mongol invázió idejére, Japánba repíti vissza a játékost, hogy a Szakai klán utolsó tagjaként védje meg otthonát a betolakodóktól. Amellett, hogy egy vizuálisan elképesztő játékról van szó, olyan narratívát épít, amelyet könyvek, filmek, sorozatok írói is megirigyelhetnének. Külön figyelmet érdemel a zene, amely libababőrös atmoszférát teremt. Mindezek mellett szinte másodlagos, hogy milyen a játékmenet és mennyire részletgazdag, felfedeznivalóktól roskadozó az az óriási világ, amelyet bejárhatunk – pedig ezek sem elhanyagolhatóak. Ha pedig végigjártuk Dzsin Szakai útját, kemény kérdések maradnak hátra életről, halálról, áldozatról, háborúról, békéről és az elfogadásról – lelkendezett Dia a Sucker Punch Productions remekművéről.
A PS-es egységfront erőteljesen működik a szerkesztőségben, ezt Zsolti kollégánk is bizonyítja, akinek szintén egy, a Sony konzoljára exkluzívként megjelenő cím dobogtatta (dobogtatja) meg a szívét.
– Hogy mi a kedvencem, azért nehéz kérdés, mert egyrészt nincs kedvencem, másrészt több is van. Az egyik aktuális favorit (még mindig) a The Last of Us második része. A TLOU 2 egyébként hagyományos értelemben nem tekinthető játéknak. Egyrészt 18+ besorolású, másrészt annyian dolgoztak rajta, olyan méretű költségvetéssel, annyi ideig és olyan végeredménnyel, amit egy-két hollywoodi szuperprodukció is megirigyelne. Meghatározó élményként említhető a történet és a történetvezetés módja. Számomra mindig, mindenben, a közvetítő közegtől függetlenül a „storytelling” az egyik legfontosabb szempont. Az erőszak, a harag, a bosszú önemésztő, káros volta olyan erővel üt vissza ebben a PlayStation-exkluzívban, ami bemászik az ember bőre alá és hosszú ideig nem is mászik ki onnan. Szigorúan erős idegzetűeknek ajánlott, de inkább nekik sem – mesélt rajongása tárgyáról Zsolt, aki a Call of Duty: Modern Warfare (2019) multi lövöldéjét is a szívébe zárta. Mint mondta, mindkét programot (stílusuktól függetlenül) egyfajta agyradírként tudná megnevezni.
Ha van széria, amely sokak kedvencének számít, az a Grand Theft Auto-sorozat. A "bűnözőszimulátor" (mekkora hülyeség ez a szó) a híresen maximalista Rockstar stúdió alkotása, akik azért nem egy mesterművet letettek az asztalra. Ádám kollégánk tőlük választott egy igazi klasszikust.
– Az én kedvencem a Rockstar Games egyik legegyedibb és szórakoztatóbb játéka, a 2004 októberében megjelent Grand Theft Auto: San Andreas. A TPS (third person shooter, külső nézetes lövölde - a szerk.) megjelenésének idejében még túl fiatal voltam ahhoz, hogy a szüleim megengedjék, hogy játszak vele, ezért körülbelül 2008/09-ben kezdtem el a kalandozást Los Santosban. A játék története és hangulata az első pillanattól kezdve lebilincselő volt, a ’90-es évek gengszter életének bemutatása pedig nagyon közel áll hozzám. A játékban megtalálható karakterek, küldetések, autók és persze zenék örök életre emlékezetesek maradtak számomra. A San Andreasnak köszönhetően ráadásul fejleszthettem az angol nyelvtudásomat is. Miután többször végigjátszottam a játékot (csalásokkal és azok nélkül is) ráleltem a többszemélyes SAMP-ra, amely egy azelőtt ismeretlen, de mégis felejthetetlen élményt biztosított. A multiban főként a RolePlay (szerepjáték mód) ragadott magával, ahol egy saját magam által alkotott személy bőrébe bújhattam.
És ha már sorozatok: egyik kollégánk nem átallott egy teljes univerzumot megjelölni kedvenceként! Mivel rendes emberek vagyunk, ezért megengedtük Ferinek, hogy a játékvilág egyik legnagyobb fenegyerének keze munkáját teljes egészében méltathassa.
– A PlayStation 3 fénykorában került a kezembe a Metal Gear Solid 4. része, a Guns of the Patriots. Előtte semmit nem tudtam a MGS világáról, így első végigjátszásra egy elképesztő játékélményt kaptam fényűző látvánnyal párosítva. Történetileg azonban sok olyan dolog volt benne, amit nem értettem meg, ezért alaposan belevetettem magam a sorozat világába. Miután minden részt egyszer vagy többször végigjátszottam, sikerült megértenem magának a játékuniverzumnak a történetét, és az teljesen magába szippantott. Szinte az összes verziót kijátszottam SNES, PS1, PSP, PS2, PS3, PS VITA és PS4 konzolokon. Lenyűgözött, hogy Hideo Kojima az első 8-bites Metal Gear óta több konzolgeneráción át egészen a PS4 korszakig képes volt egy ilyen játéksorozatot felépíteni, amely egyben interaktív filmnek is tekinthető. Külön kiemelném, hogy a sorozat epizódjainak megjelenésekor mindig volt valami, amire rá lehett mondani, hogy ez valami új, amelyet addig játékban még nem tapasztaltam. A mai napig kérdés bennem, hogy mi is a nagyszerűbb benne: maga a játékmenet vagy a korszakokat átívelő története? – tette fel a költői kérdést Feri.
A lista természetesen a teljesség igénye nélkül készült, hiszen bármelyik kollégámat kérdeztem a kedvenc játékáról, heves hápogást kaptam válaszként, jelezve, hogy Szörényi Leventéhez hasonlóan számukra is "oly nehéz a választás."
A második részben mindenesetre folytatjuk!
