Bródy János gitárral a kezében színpadra lépett és még egy akkordot sem fogott le, a közönség máris hatalmas tapssal tüntette ki a zenészt. A Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar énekes idén áprilisában tölti be 70. életévét. Ennek a jeles alkalomnak a megünneplésére adott koncertet a Csabagyöngye Kulturális Központban, “Lesz még egyszer..” címmel.
A magyar beatzene atyjával a két órás koncert előtt beszélgettünk.
– Most még üresek a székek mögöttünk, de hamarosan megtelik a nézőtér. Ennyi év tapasztalat után érez-e lámpalázat?
– Igen. Egy bizonyos szintű adrenalinemelkedés mindig kimutatható, különösen most, hiszen ez egy olyan program, amivel az április 9-ei jubileumi koncertre készülünk az Arénába. Ilyenkor még kicsit bizonytalanok a dalok. Nem beszélve arról, hogy a húsvéti sonka helyett az ujjamat reszeltem le és ez zavar, hogy a gitározásban nem fogok hibátlanul működni. A zenekar, akikkel ma itt fellépek, kitűnő zenészek. Velük készítettem a Ráadás című lemezt. Ebben az előadásban nem csak ennek az albumnak a dalai szólalnak meg, hanem jó néhány olyan régi dal, amit tőlem a közönség elvár. Próbáltunk lekiismeretesen, de az igazi zsűri mégiscsak a közönség lesz, ami eldönti, hogy a próbálkozásaink sikerrel jártak e.
– Álmokról, szerelmekről, küzdelemről, örömről és bánatról szól ez a két óra, dalokban összefoglalva. Bródy János Kristófnak milyen álmai voltak, és ebből mi valósult meg?
– Alapvetően emberi kapcsolatokról írok dalokat. Az emberek egymással kialakított furcsa viszonyairól, amelyek ha egy-két ember között jön létre, akkor általában barátságról, szerelemről beszélünk. Ha pedig több embert hasonló viszony határoz meg, akkor annak gyakran lehet társadalmi jelentése, akár politikai értelmezése is. Ezek a viszonyrendszerek határozzák meg a mindennapi életünket. Én egyébként nem költőnek készültem. Műszaki egyetemre jártam és villamosmérnöki diplomával rendelkezem. A gondolkodásom eléggé racionális és keresem azokat a modelleket, amelyek dal formában ugyan, de mégiscsak sűrítik a valóságot és jól tanulmányozható rajta az a környezet, amiben élünk.
– És valóban azért választotta a zenélést, mert a műszaki szakma mellett nem maradt volna ideje zenélni?
– Így igaz. 1964-ben kerültem be az Illés zenekarba és az egyetemre is. A kettőt nagyon sokáig párhuzamosan műveltem. De szerencsém volt, hiszen az Illés zenekar akkoriban még csak hétvégén lépett fel és hétköznapokon bejártam az egyetemre. Aztán a vége felé ez megfordult és az egyetemre csak egyszer kétszer egy héten jártam be. Nyilvánvalóvá vált, hogy miután '69 után országosan ismert zenekarrá váltunk, nem nagyon képzelhető el egy rendes polgári foglalkozás, amit a szüleim szeretek volna. De hát addigra már a sors eldöntötte, hogy én amatőr hobbi zenészből hivatásos muzsikus leszek.
– A magyar beatzene atyja milyen zenéken nőtt fel? Mennyit változott a zenei ízlése?
– Elsősorban a természetes zenélési formákat szeretem. És ebbe nagyon sok minden beletartozik. Nagyon szeretek mindenfajta népművészetet, amiben a technika kevésbé játszik szerepet. Nagyon vonzódtam a magyar népdalokhoz és népzenékhez is és az amerikai népzenét is. Bár ez kicsit furcsa, mert a rockzene mégiscsak egy technikásított változat. Annak a keveredése, ami szerintem tulajdonképpen az első globális, kulturális nyelv, ami Amerikában jött létre. Az európai kivándorlók zenéje ott összekeveredett a feketék és a Csendes-óceáni szigetvilág zenéjével és létrejött az a fajta zeni forma, amit kezdetben country-nak neveztek. Akkor még a fehérek és a feketék zenéje eléggé szegregált volt. Aztán amikor a feketék zenéje találkozott a fehérek népzenéjével, akkor jött létre a rock and roll. Elvis Presley azért olyan nagy jelentőségű előadó, mert ő volt az első fehér, aki úgy énekelte ezt a műfajt mintha fekete lenne. De azért Chuck Berryről se feledkezzünk meg, aki nagyon erősen hatott az európai zenészekre, azokra az angol fiatalokra, akik az amerikai blues felvételek hatására kezdtek el zenélni a 60-a években.
– Több mint ötszáz dalszöveget írt. Hogyan születtek ezek a nóták?
– Ha az ember indulatba jön, akkor a hétköznapokon is összefoglalja magában, hogy mi a véleménye. Belőlem dalkezdeményezések törnek föl: egy- két jól meghatározott mondat, kifejezés, aminek ritmusa, dallam van. Ezeket általában elteszem a számítógépembe, és ha alkalom adódik, akkor a dalcsírákat felnevelem és a zenészkollégákkal olyan formába öntöm, hogy aztán a közönség számára élvezhető legyen. De alapvetően azt gondolom, hogy az énekes ritmusos szöveg a fontos üzenethordozó. Valami nagyon ősi varázslata van, hiszen az énekelt ritmusos szövegnél semmit sem tud megjegyezni az emberi lélek.
– Most ugye jubileumi koncertre készül. Utána milyen tervei vannak a tarsolyában?
– Mindig van valami, de már én olyan nagyon sokat nem tervezek. Van egy színpadi zenés mű, amit már egy ideje formálgatunk Kocsák Tibor zeneszerző barátommal. Bulgakov Moliere drámája nyomán készülne. Képmutatók a címe, azt gondolom elég izgalmas a témája, de még a végső formáját nem nyerte el.
– Kockázatok és mellékhatások című albuma egy lelki válságról és egy súlyos betegségéről hagytak zenei lenyomatot. De melyek voltak eddigi élete legboldogabb időszakai?
– Nem szoktam ilyen különbségeket tenni. Mindig vannak boldog, örömteli pillanatok és vannak fájdalmas és nehezen elviselhető időszakok. De egyébként, ha fenn vagyok a színpadon és jó közönséggel találkozom, általában elfeledkezem mindenről és hagyom magam abban az állapotban, amit flow élménynek is szoktak mondani. Kissé elfeledkezve magamról lebegek a zene hullámain és talán ezek az igazán örömteli és boldog pillanatok.
