– Egészen pontosan kiről, miről beszélünk akkor, amikor coachról beszélünk, coachingról beszélünk?
– Egy fejlesztő szakemberről beszélünk. Ez egy új szakma, amin azt értem, hogy ennek a kodifikáció, körülrajzolása az elmúlt évtizedekben kristályosodott ki. De tulajdonképpen több ezer éve velünk vannak ezek az elemek. A coaching egy olyan fejlesztő folyamat, aminek a során az ügyfél olyan új önismereti vagy más jellegű felfedezésekre jut, aminek a segítségével sokkal többet tud kihozni magából, mint korábban. A coachnak van egy olyan jelentéstartalma is az angolszász világban, hogy edző. Tulajdonképpen egy személyi edzőről van szó, csak nem feltétlenül a fitnesz kategóriában. Ha hosszú századokkal korábbra tekintek, akkor természetesen ez is egy magyar szó, mint minden más itt az univerzumban. Van egy Kocs községünk, ahol annak idején nagyszerű szekereket készítettek, kiváló rugózással már a 15-16. századtól kezdődően. Ez annyira népszerű lett a világban, hogy elterjedt és a kocsi szó is a Kocs községből ered. El coche, mondjuk spanyolul, de Angliában a távolsági buszokat a mai napig coachnak hívják. Innen kapott egy gellert aztán a 19. században, amikor elkezdték az edzőkre, a sportolók félkészítőire is használni. Tulajdonképpen az edző, csakúgy, mint egy jó kocsi, valahonnan valahova elviszi a sportolót. Nem az edző izzad az olimpiai aranyéremért, hanem felkészíti és kíséri, hogy a sportoló aztán felállhasson a dobogó csúcsára, mondjuk az olimpián.
– Köszönöm a történelmi visszatekintésekkel színezett magyarázatot! Nem gondoltam volna, hogy a szónak magyar kötődése is van. Mit jelent a PCC az ön neve előtt?
– Ez a Professional Certified Coach rövidítése. Profi minősített coach, így lehetne lefordítani. Annak ellenére, hogy – Antall Józsefet idézve –, lélekben már 15 millió coach országa vagyunk, ez mégiscsak egy körülhatárolt, kodifikált szakma, nemzetközi szervezete is van. A legnagyobb az International Coach Federation, amelynek már több, mint 30 ezer minősített tagja van. Magyarországon nagyjából 200 coachot minősített ez a szervezet. Ez azt jelenti, hogyha valaki komolyan gondolja a szakmát, akkor mintegy szakmai kamarához, ehhez a minősítési intézményhez csatlakozhat, amely egyfajta minőségbiztosítást is garantál. A minősítésnek három szintje van. Az Associate Certified Coach (ACC), Professional Certified Coach (MCC) és a Master Certified Coach (MCC). Ezzel a cégek vagy magánemberek garanciát is kapnak, amikor egy minősített coachhoz fordulnak
– Ma az önmegvalósítás korszakáról beszélve fontos az alapfogalmak tisztázása. A coach szerepe, hogy elvigyen egyik helyről a másikra. Miben más ez a szerep például a trénerhez képest? Miben más az ön szerepe egy sokak által ismert Szabó Péterhez képest?
– Azt hiszem, hogy időnként Szabó Péter is szokta magát coachnak hívni, bár azt nem tudom, hogy ő nemzetközileg hogy van beágyazva. Vannak határterületek és átfedések a különböző szakmák, hivatások között. Említhetjük a mentoringot, a mentorlást, a trénerséget, említhetjük a lelkigondozást, vagy a coachingot. Nem teljesen különböző ez a sokféle szakma. Persze amikor az ember általánosít, akkor nem a lehető legprecízebben fogalmaz, ezért elnézést is kérek. Általában egy tréner egy adott tréning-anyagot nyom át a hallgatóságán. Például egy kommunikációs tréner elmegy egy céghez, egy kommunikációs tréninget tart. A tréner pontosan tudja, hogy mi a hatékony kommunikációnak az öt lépése, amit szépen elmagyaráz a hallgatóknak. Esetleg csinál velük néhány akvárium-gyakorlatot, azért, hogy sokkal jobb kommunikátorok legyenek. A tréner erre szerződik. Egy coach ennél személyre szabottabban működik. Amikor hozzám jön egy ügyfél, akkor én nem tudom, hogy ő miben akar fejlődni. Nem is biztos, hogy azon a szakterületen kompetens szakembernek kell lennem. Eljön hozzám mondjuk egy informatikai cég fejlesztési igazgatója. Valószínű, hogy az ő szakmájához én semmit nem értek, de megkeressük azt, hogy ő mivel szeretne foglalkozni, hogy szeretne ő jobb lenni a munkájában. Lehet, hogy épp kinevezték fejlesztési igazgatónak, eddig egyedül írta a sorokat a monitorján, most meg száz emberért felel. Nincsenek meg benne a megfelelő vezetői kvalitások és ezeket segítünk neki megtalálni önmagában. Segítek neki az önreflexióban, de a célt ő tűzi ki magának. Tegyük fel, hogy stresszmentesebbé akarja tenni a vezetői munkáját. Én abban támogatom, hogy felfedezze magában azokat az erőforrásokat, azt a tudást, amit a stressz miatt esetleg nem vesz észre, ilyen módon el tudja érni azt a célt, amit megfogalmazott magának. Ez egy kicsit lilán hangzik, olyan ez, mintha valaki megpróbálná elbalettozni a Szépművészeti Múzeum egyik tárlatát. A coachingról beszélni lilának, ködösnek, érthetetlennek tűnik, részben azért, mert olyan belső folyamatok indulnak el az emberben, amire nehéz nyelvet találni. Ezért szoktam javasolni, hogy aki teheti, keressen egy jó coachot, kérjen tőle egy nulladik alkalmat és 30-40 percig részesüljön coaching-élményben. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok coach megteszi ezt a plusz lépést az olyan ügyfelek számára, akiknek még semmilyen tapasztalatuk nem volt a coachinggal.
– Belső folyamatokat említett, amelyek boncolgatása hozzátartozik a szakmához. Mégsem pszichológiáról beszélünk, pláne nem a pszichiáter szakmáról. Miben más a coaching? Létezik coaching-mélyfúrás?
– Nehéz kérdés. A mostani jogi környezetben félek is erre definitív válaszokat adni. A jogi környezet alatt a kuruzslótörvényt, szakképzési törvényt értem. Mi a Pünkösdi Teológiai Főiskolán szerencsésnek mondhatjuk magunkat azért, mert diplomás coachokat képzünk, arra szól a diplomája a hallgatóknak, amit aztán később csinálni is. Tehát nem pszichológiára, pláne nem pszichiáteri beavatkozásokra. Nagy általánosságban, és ezzel lehet, hogy megint sérül egy kicsit az igazság, de azt mondanám, hogy egy terápia során általában a múlt feldolgozása kerül előtérbe. A terapeuta azzal foglalkozik sokáig, hogy mi miatt lehet kiegyensúlyozatlan a kliens működése. Ezzel szemben a coachingban a jövőt vesszük górcső alá. Megnézzük, hogy az ügyfél milyen más életet szeretne ahhoz képest, amelyben most él. Ebből a vágyott jövőből merítünk energiát, hogy meghatározzuk azokat a lépéseket, amin keresztül az ügyfél el fog oda jutni. Én is sokat dolgozom terapeutákkal. Vannak olyan ügyfelek, akiket terapeutához utalok, mert valamit fel kell dolgozni a múltban. És vannak olyan terapeuta barátaim, akik hozzám utalnak ügyfeleket. Olyanokat, akik a múltat már feldolgozták, de nem tudják elképzelni ehelyett azt a jövőt, amilyet szeretnének élni.
– Az önmegvalósítás kifejezés mostanában gyakran felbukkan kortárs médiumokban, nagyon sokan foglalkoznak a kérdéssel. Ez a fogalom pozitív, negatív vagy egyáltalán van-e ilyen jellegű töltete?
– Nem akarom csőbe húzni, de megkérdezhetem, hogy az ön számára mit jelent az önmegvalósítás? Ez segíthet a kérdés megválaszolásában.
– Ez egy nagyon profi coach kérdés volt! Az önmegvalósítás alatt szerintem a legtöbben azt értik, hogy az álmokat, terveket, amiket az ember elképzelt saját maga számára, valamilyen külső vagy belső hatásra elkezdi megvalósítani.
– Ehhez szívesen kapcsolódom. Az önmegvalósítást sokféleképpen lehet nézni. Valamiért van egy olyan benyomásom, hogy az elmúlt évtizedben kicsit szitokszó lett a keresztény vagy evangéliumi, protestáns körökben. Ugyanúgy, ahogy a liberalizmus vagy a humanizmus. Dobálózunk ezekkel a kifejezésekkel, amelyek sok keresztényhez már valamilyen negatív jelentéstartalommal érkeznek meg. Alappszichológiai közhely a Maslow-piramis: emberi szükségletek, fiziológiai szükségletek, biztonság iráni vágy, valahova tartozás és így tovább. Az egésznek a csúcsán a self-actualization, az önmegvalósítás áll. Tehát hogy valami értelmes dolgot tegyek, ezt pedig már ki is egészíthetem, hogy valami nálam nagyobbhoz tudjak kapcsolódni. Van egyfajta spirituális igény is az emberben. Meg tudom érteni azokat is, akik óvakodnak a kifejezéstől, nagyon önzőnek érzik az önmegvalósítást. Azokat is megértem, akik pozitívan fordulnak ehhez a kifejezéshez. Gyakorlati teológiát is végeztem, abból is van MA-m Angliából, ezért merek egy-két teológiai mezőbe is belekaszálni. Szerintem az ember szíve, lelke nem osztható résmentesen külön kamrákba. Hogy például ez itt az önzés, ez már az önzetlenség. Ahogy megéljük az életet, érzéseinkkel, emberi mivoltunkkal együtt, annak van valamilyen halmaza. Ha úgy gondolok az önmegvalósításra, hogy a bibliai talentumok példázatát veszem elő, vagyis hogy Isten milyen képességeket adott nekem, akkor én azokat nem szeretném elásni. Ha az önmegvalósítás azt jelenti, hogy a bennem munkálkodó Szentlélek munkáját örömmel akarom végezni, és hogyha ennek az egyik pecsétje és bizonyítéka az, hogy én magam is jól érzem magam munka közben, akkor valósítsam meg magam! Felidézhetjük az emmauszi tanítványok példáját. Amikor Jézus beszélget velük, utána arról beszélgetnek egymás közt, hogy hogyan buzgólkodott az ő szívük. Wesley János megtérésekor arról ír, hogy valami különös forróság öntötte el a szívét. Ez nagyon gyakran történik meg tevékenységek estében is. Csinálok valamit és közben elönt annak az érzete, hogy most a helyemen vagyok. Ha így értelmezem az önmegvalósítást, hogy a Szentlélek ráüti a pecsétjét egy belső bizonyosság által, hogy én jó dolgot csinálok, akkor csináljam azt.
– Szó esett spirituális igényről, teológiáról. Ön nemcsak coach, de emellett teológiát és keresztény szemléletű coachingot is oktat. Hogyan találkoznak ezek a szerepek önben?
– Kicsit kaotikusan, nem is tudom egészen pontosan szétszálazni. Számomra nagy felfedezés volt maga a coaching, mert ez egy nagyon gyengéd fejlesztőmódszer. Ellentétben valamilyen nagy konfrontatívabb trénerséggel vagy más fejlesztő műfajokkal, ez nagyon az ügyfélhez idomul. A saját ütemében, ritmusában segíti, támogatja az ügyfelet, ahogyan a jó edző is. A jó edző nem ugyanazt az edzéstervet adja fel mind a tíz sportolójának, hanem velük összhangban, a fiziológiai, lelki szükségekkel együtt segíti őket a céljuk megvalósításában. Ez egy nagy felfedezésem volt, ami előtt már 6-7 évvel arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ezt szemléletmódot az egyházba is bevinni, mert ezzel sok hitbeli, hitéleti elakadás orvosolható. Megjegyzem, hogy szegény lelkipásztorok gyakran eszköztelenek. Sok barátom, ismerősöm egy-egy lelki problémával szembesülve nem tud mást mondani, mint azt, hogy olvasd többet a Bibliát vagy imádkozz többet, ami nem mindig szól a szükségekhez. Másra is szükség van. Amikor ezzel elkezdtem foglalkozni, megdöbbentem azon, hogy a coachingnak van egy rejtett, több ezer éves története. Ilyen szemüveggel kezdtem el olvasni a Szentírást, mind az ó, mind az újszövetséget. Nagyon sok olyan példát láttam, ahol a Szentlélek, Jézus vagy maga az Atya „coaching-üzemmódban” nyilvánult meg. Ez nem azt jelenti, hogy az Atya vagy Jézus kizárólag egy coach lenne. De vannak olyan működési modelljei, amik teljes átfedésben vannak a coachinggal. Hadd említsek egy példát. Maga az Úristen sem veszi a felelősséget magára, hogy megfosszon bennünket a saját akaratunkból indukált változástól. Amikor a vak ember elment Jézushoz, Jézusnak az volt első kérdése, hogy mit akarsz, hogy cselekedjek veled? Ez mindig zavart egy kicsit, hát még a vak is látja, hogy vak és meg kéne gyógyítani. De Jézus nem veszi magának a szabadságot és a felelősséget, hogy felülírja az egyén akaratát. Ez nagyon fontos a coachingban is, illetve sok más segítő szakmában is, hogy legyen egy közös szerződés, amin dolgozunk. Ne én, a coach mondjam meg, hogy neked miben kell fejlődni, hanem te, hogy most épp hol tartasz az utadon, mi jelentene neked előrelépést. Ez egy nagyon gyengéd módszer. Később az egyháztörténettel is foglalkoztam. Figyeltem, ahogy a negyedik-ötödik században a sivatagi atyák kivonultak a bűnös városokból a pusztába. Tíz, húsz, harminc évig elmélkedtek, imádkoztak, böjtöltek, majd a városi emberek elkezdtek kijárni hozzájuk lelkigondozásért, lelki tanácsért. Fenn is maradt nagyon sok ilyen bölcsesség a gerontikonban, a bölcs öregek mondásaiban. Ilyen az, amikor egy-egy rövid kérdéssel, egy-egy rövid kommentárral, vagy visszakérdezéssel megváltoztattak emberi sorsokat. A coachingnak tehét van egy ilyen keresztény története is, ami több mint kétezer éves.
– Fontos dolgokat említett az egyén akaratával, a szabad akarattal kapcsolatban. A szabad akarat a keresztény egyházak szempontjából is fontos kérdés. Amikor keresztény közösségekkel foglalkozik, jelent-e az könnyebbséget, hogy ezt a fogamat ismerik, elismerik? Egyáltalán, szekuláris (nem egyházi) területen tisztázható-e szabad akarat kérdése?
– Azt hiszem, hogy igen. Talán egy picit más lencsén keresztül, de nagyjából ugyanazt az igazságot vizsgáljuk. A mai céges világban és cégkultúrákban is egyértelmű, hogy azoknak van versenyelőnye, akik leginkább tudják motiválni és fejleszteni a munkatársakat. Akik nemcsak a blokkolóórát nézik, hanem azt is, hogy mit él át, mit tapasztal meg a munkavállaló a munka közben. Az emberek lojalitását növeli a megfelelő munkakörülmény, munkakultúra. Kutatások százai mutatták ki, hogy az emberek nagyon szívesen kapcsolódnak valami olyanhoz, ami túlmutat rajtuk, ami nemes cél. Azok a cégek, amelyek ki tudnak alakítani egy olyan kultúrát, amely nemcsak a munkavállaló személyiségéhez illik, hanem úgy érezhetik, hogy valami nagyobb dologhoz kapcsolódhatnak, akkor azok nyerők lesznek. Vannak olyan cipőkészítő vállalkozások, ahol minden egyes cipőt eladott cipő után egy pár cipőt eljuttatnak harmadik világbeli rászorulóknak. Azok a munkatársak, akik annál a cégnél dolgoznak nemcsak azért örülhetnek, mert nagyon szép cipőket terveznek vagy készítenek, hanem azért is, mert úgy érzik, hogy jobb hellyé teszik a világhoz. Itt kapcsolódik talán a keresztény közeghez, hogy az egyházban - remélem nemcsak elvben, hanem gyakorlatban is - azon dolgozunk, hogy Isten országa minél inkább meg tudjon valósulni a maga szeretetével, igazságosságával a környezetünkben. Szerintem van átfedés. Nem feltételezném azt, hogy adott a keresztény közeg, amely mindenféleképpen harcol a világi közeggel. Jézus azt mondja, hogy keressünk szövetségeseket, akár még a hamis mammonon belül is. Nyilván nem profitorientáltságért, hanem azért, mert így is be tudunk vinni valamit az evangéliumból, Isten országából abba a közegbe. A szabad akarattal kapcsolatban az jutott eszembe, hogy azok a cégek, ahol nyitottabb a belső vállalati kultúra, ott a munkatársakat is szeretnék jobban hozzákapcsolni a saját belső erőforrásaikhoz. Nem lehet mindig fizetést emelni, sokkal kifizetődőbb, ha megtaláljuk azt, hogy neki milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy nálunk dolgozzon. Ha tudomásul veszem, hogy a dolgozónak szabad akarata van és nemcsak az én sablonkockámra fejlesztem, hanem megkérdezem, hogy ő mikor érezné jobban magát, mitől tudna többet kihozni magából, akkor máris találkozom a szabad akarattal. Akkor örülök, ha az egyházban is úgy van, hogy nem csak dogmákat nyomunk le a hívők torkán, hanem megkérdezzük őket, hogy te hogyan érzed, hogyan tudnál kiteljesedni Jézus Krisztusban. Mi az, amiben mi közösségként támogathatunk téged abba, hogy kihozd magadból a legtöbbet.
