Vannak olyan időszakok, amikor azt érezzük, hogy valami vagy valaki nagyon hiányzik az életünkből. Tegyük fel, hogy mindenünk megvan. Nincs semmi olyan kézzelfogható dolog, amit mindenképpen be kellene szereznünk. Mégis azt érezzük, hogy annak a valaminek vagy éppen valakinek a híján vagyunk. Van egyfajta űr, amit valahogyan be lehetne, be kellene tölteni. Egyfajta kimondatlan, nem pontosan megfogalmazható fogalomról van szó. Egy olyan, mindent átható, napjainkat meghatározó hiányérzetről, ami szűnni nem akaró késztetést ébreszt.
Valami hasonló rohanta meg Kolarovszki Csabát is, aki két évvel ezelőtt gondolt egyet és elindult azon a régmúltba vezető, mégis a jövő felé kanyarodó úton, ami lehet, hogy még évekig nem ér véget. A sztori akkor vette kezdetét, amikor Csaba az otthonában a régi, a szüleivel közös, évtizedekkel ezelőtti kirándulásokon készült fényképeket nézegette. Kitalálta, hogy az egyik, 37 évvel ezelőtti nyaralás fotóin szereplő helyszíneket fogja újra felkeresni és a megsárgult fotók mellé újakat készít.
Az már első pillantásra is látszott, hogy a projekt megvalósítása kitartó kutatást igényel majd. Mivel az asztalosból fényképésszé avanzsáló férfi szülei elhunytak, nem volt lehetősége arra, hogy alaposan kifaggassa őket a pontos helyszínekről. Volt benne némi fenntartás, hogy milyen emlékeket idéz majd fel ez a különös utazás, de a kíváncsisága nagyobb volt, mint a félsz. A szabászati részlegvezetőként dolgozó férfi nem volt rest, rögvest belefogott a kaland megtervezésébe.
Szülei elvesztése, az ő maró hiányuk volt az egyik olyan meghatározó motívum, ami arra indította, hogy a családjával közösen keresse fel a helyszíneket. A szülők elvesztése, a hiány, a hiányuk feldolgozása és a gyermekére hagyandó örökség volt az a hármasság, ami végül ténylegesen elindította a múlt homályába, illetve fizikailag a Mátrába vezető úton. A családi fényképek 37 évvel ezelőtti állapotot tükröznek. A helyszínek felkutatása nem volt megoldható különféle térképészeti alkalmazások segítségével.
A főbb tájékozódási pontok között említhető egy-egy kilátó, egy-egy aszfaltút, egy-egy város látképe, elhelyezkedése vagy éppen a Kékestető messzi távolba vesző sziluettje. Kolarovszki Csaba azt is elmondta, a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy markáns változások történtek, sokat módosult a táj, nehéz volt a konkrétumok feltárása, előbányászása. Sokszor csak következtetni tudott, szó szerint nagyítóval kereste a jellemző momentumokat. Volt olyan kép, amit már csak akkor sikerült beazonosítania, amikor a családdal a helyszínre utaztak.
Eddig kilenc helyszínt pipálhatott ki, azonban még mindig sok olyan fotó van, aminek nincs meg a pontos koordinátája. Csaba mégis azt érzi, hogy volt egy nagyon nehezen megvalósítható célja, amit, ha nem is teljesen, de részben sikerült teljesítenie. Annak ellenére érzi ezt, hogy tudja, még hosszú út áll előtte. A hiányérzet azonban jelentősen csökkent, s most már pontosan tudja, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy teljesen semmivé váljon. Azt is a meghatározó élmények közé sorolja, hogy rengetegen, a munkatársai közül is többen határozottan pozitívan értékelték az erőfeszítéseit.
Galéria
