– Hogyan kerültél kapcsolatba a kosárlabdával, és miért pont ezt a sportágat választottad?
– Jó régen volt, még a József Attila Általános Iskolába jártam annak idején, és már ötödik-hatodik osztályos voltam, amikor sportágat kellett választani. Kipróbáltunk több mindent, de végül a kosárlabda lett a befutó. Papy Lajos csapatába kerültem, akkor már több iskolában volt együttes, ezt követően folyamatosan lépdeltem feljebb a korosztályos gárdákbaban.
– Viszonylag fiatalon mutatkoztál be a felnőtt csapatban. Hogyan emlékszel vissza erre? Mennyit változott azóta a kosárlabda és a sportágat körülvevő lehetőségek?
– Érdekes időszak volt, mert kiöregedőben volt a felnőtt csapat és meg is szűnt az NB II-es gárda. Akkor még a MÁV-nak volt kosárlabda szakosztálya, ott Vágvölgyi Árpád (a Békéscsabai KK alapítója volt 1994-ben – a szerk.) volt az edző. A csapat megszűnése után mi, 16 éves fiatalok megnyertük a megyei bajnokságot, bajnokként pedig jogot kaptunk az NB II-es indulásra. Volt néhány rutinosabb játékos, aki még akart játszani, velük kiegészülve alkottuk az NB II-es együttest. Jó közösség voltunk, sokat játszottunk már előtte együtt, ez volt az erősségünk, az idősebbek mentorként segítettek minket, így próbáltunk fiatalon beletanulni az NB II-be. Nagyon szép időszak volt, emlékszem, akkor még a saját autóinkkal mentünk a mérkőzésekre, nem voltak olyan anyagi lehetőségek, mint jelenleg.
– Hogyan kerültél Hódmezővásárhelyre? Hogyan kerültél kapcsolatba a vásárhelyiekkel? Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?
– 1999-2000 körül volt az az időszak, akkor itt Csabán is egész jó volt a csapat. A régi játékosok visszajöttek és fel is figyeltek ránk az NB I/B-s Vásárhelynél. Ahogy most is, saját erőből nehéz volt megoldani azt a magas szintű kosárlabdát, így ott is építkezésbe kezdtek. Elvállaltam, mert a sportkarrierben egy elég komoly lépés, ha egy játékos egy osztályt tud lépni. Akkor már végzős voltam a főiskolán, nagyon nehéz időszak volt, mert ingázni kellett: minden nap főiskola, edzés, folyamatosan vonatoztam Vásárhely és Csaba között. Ez nagyon megterhelő időszak volt, mert a mérkőzésekre is sokat kellett utazni. Az nagyon jól esett, hogy kaptunk egy kis honoráriumot, jó érzés volt, hogy abból a sportból, amit mindig is szerettem, valamennyire profitálok. Megtapasztalhattam, hogy milyen a profi kosárlabda, nagy szintlépés volt, nagyobb tempó, más játékstílus, több edzéssel, a hozzáállás nagyon komoly volt.
– Hogyan alakult a visszatérés Békéscsabára? Akkor már elkezdtél tanítani?
– Igen, tanítóként elkezdtem dolgozni, a Vásárhelyen összerakott együttes nem tudott bent maradni, nem volt meg a szükséges csapatkohézió. Vásárhelyen újra szerveződtek a dolgok az NB II-ben, én pedig Békéscsabán kaptam állást. Akkor Vida András volt az edző, nagyon közel voltunk hozzá, hogy felkerüljünk az NB I/B-be, de akkor nem sikerült, nagyon kicsin múlt. Jól éreztem magam az iskolában, nem volt értelme máshová igazolni, ráadásul elkezdtem edzősködni Vágvölgyi Árpád mellett.
– Csapatkapitány és játékos-edző is voltál a klubnál. Mi az, amit mindenképpen szerettél volna átadni akár a játékostársaknak, akár a fiatalabbaknak? Mit képviseltél az öltözőben?
– Nagyon „szívember” vagyok, ami a szívemen, az a számon, általában egyenesen megmondom a véleményemet. A pedagógusi pályám alatt elég sokat tanultam azt, hogy miként kell kommunikálni és azt, hogy hogyan kell mindenkivel megtalálni a közös hangot, legyen szó tanítványról, csapattársról, játékosról vagy edzőről. Úgy próbáltam irányítani csapatkapitányként is, hogy jól érezzük magunkat és sikeresek legyünk. Ez itt Békéscsabán mindig nagyon nehéz volt, mert a fiatalok elmentek a városból, egyetemre, főiskolára, nem volt könnyű az építkezés. Az volt a fő cél, hogy jó hangulatú, baráti társaság legyen az öltözőben, mert akkor a jó eredmények sem maradtak el.
– Mit jelent számodra, hogy attól a klubtól tudtál visszavonulni, ahol szinte az egész pályafutásodat töltötted? Milyen volt az utolsó, sikeres szezon, amely után végül NB I/B-s lett a csapat?
– Az utolsó négy év az nehéz volt, hiszen már folyamatosan a feljutás volt a cél. Az én koromban ez már nagy megterhelés volt, mert komoly edzésmunka folyt. Ahogy mindig is mondtam a klubvezetésnek és a csapattársaknak, az NB I/B egy mozgó vonat, de csak úgy tudsz felszállni rá, ha felveszed azt a sebességet. Már NB I/B-s szinten kell edzeni ahhoz, hogy ott jól szerepeljünk. Ez számomra kevesebb játékkal és több munkával járt. Büszke voltam rá, hogy még mindig megállom a helyem, úgy éreztem mindvégig, hogy nem vagyok hátrányára a csapatnak sem edzésmunkában, sem a pályán. Annyit használtak az edzők, amennyiről azt gondolták, hogy hasznos vagyok az együttes szempontjából. Volt idő, mikor húzóember voltam és 40 percet kellett játszani. Itt a végén pedig szépen, egészséges módon adtam át a helyet, az időt, a lehetőséget a gyorsabb, erősebb, fiatalabb játékosoknak.
– A szurkolók előtt tudtál búcsúzni, a csapat legutóbbi hazai, Eszterházy SC elleni mérkőzés alkalmával. Milyen élményként marad meg benned ez a nap?
– Olyan volt, amilyennek lennie kell! Nagyon jó érzés, hogy egy hazai mérkőzés félidejében történt ez és nem egy külön alkalom volt, mert egész pályafutásom alatt a csapat volt a középpontban, nem az egyéni célok, ráadásul külön jó volt, hogy még nyertek is a fiúk. Próbálok mindig kimenni és szurkolni azért, hogy jól szerepeljünk. Ahogy végig néztem a sorokon, szülők, volt tanítványok szülei, régi csapattársak, nálam idősebb szeniorok is ott voltak. Jó volt átélni, hogy tapsolnak, és azt láttam, hogy őszintén, kedvesen, örömmel búcsúztatnak.
– Edzőként maradtál a kosárlabda közelében?
– Most igazság szerint segédedző szinten vagyok, de külön együttesem nincs. Még két éve volt saját csapatom, most viszont a saját gyermekemre és az iskolai osztályomra is szeretnék sok időt fordítani. Próbálok olyan módon elszakadni a sportágtól, hogy nem töltök olyan sok időt a kosárlabdával, mint eddig, most egy kicsit máson van a fókusz. Lehet, hogy eljön az idő, amikor újra kedvem támad hozzá és edzőként komolyabb szinten is visszatérek.
– Már a pályafutásod alatt is tanítottál, mindig is vonzott a pedagógusi pálya? Miért éppen ezt választottad?
– Az elején kényelmi ok volt, a helyi főiskola sokat segített, hogy a sport mellett Békéscsabán tudtam továbbtanulni. Az volt a fő cél, hogy emberekkel tudjak majd dolgozni és a kommunikáció is fontos volt. Több szakirány is érdekelt, a biológia és a testnevelés. A tanítóképző, itt Békéscsabán egy kompromisszumos megoldásnak indult, végül úgy tűnik, bevált, mert kiderült, hogy ez az én világom! Most már 25 év távlatából visszanézve, nagyon egymásra találtunk ezzel a hivatással, össze tudtam egyeztetni a kosárlabdával, a sporttal is, mert testnevelést is tanítok. Nagyon jól érzem magam, hogy minden nap gyerekek között lehetek!
