– Június előtt diakóniai szolgálatot látott el, ez mit takar?
– A diakónus olyan személy, aki szinte pap, vagyis végezhet papi tevékenységet, de nem misézhet, nem mehet beteglátogatóba, ugyanakkor szentségimádást, temetést, keresztelést, más papi feladatokat végezhet.
– Magyarországon mióta szolgál?
– Amikor 2014-ben Magyarországra érkeztem, egyből kispap lettem, Afrikában is az voltam. Bejelentkeztem a szegedi szemináriumba, ott folytattam a teológiai és filozófiai képzésemet. Onnantól kezdve szeretetotthonokba, szociális központokba, plébániákra járok segíteni.
– Előtte hol volt, melyik országból érkezett?
– Nigériából érkeztem, amely tíz-tizenegyszer nagyobb, mint Magyarország. Az emberek 265 törzsi nyelven beszélnek, sokszor nem értik egymást. Ezek közül három nyelv ismertebb: az ibo, amelyet keresztények, a hausza, amelyet iszlám, és a juroba, amelyet vegyes vallásúak beszélnek.
– Ezek szerint ön is ibo nyelven beszél?
– Igen, az anyanyelvem az ibo. Mivel Nigéria angol gyarmat volt, a hivatalos nyelv az angol, az iskolában is így beszélünk, tanulunk. Az anyanyelven csak barátokkal, családdal lehet beszélni.
– Hogyan találkozott a kereszténységgel?
– A keresztény ember először istennel találkozik, ő az, aki befolyásolja az életét. Ezután a szülők voltak azok, akiket megtanítottak az istenben hinni, hogyan kell élni a keresztény életet. Ebben ők voltak a példaképeim, akik megmutatták, hogy mi az a kereszténység. Nem csak beszéltek róla, hanem úgy is éltek: megmutatták, hogy templomba kell járni, istennel kell megismerkedni, tanulni kell imádkozni, hinni kell benne. A szüleimmel minden reggel hat órakor templomba jártunk. Így vezettek be a templomba, a keresztény életbe, amelyet megszerettem. Hét évesen kezdtem ministrálni, vagyis a mise alatt a papnak segíteni.
– Mennyire volt terv a kezdetektől, hogy pap szeretne lenni?
– Nem terveztem, mert bíztam istenben, hogy elhív majd. Ha valakit isten hív, akkor valahogyan befolyásolja az életében, engem például a szüleimmel. Volt Nigériában egy fiatal káplán, segédlelkész, aki barátként elmondta a papság mibenlétét, a nehézségeit, szép oldalát; arról is beszélt, hogy nem kell tőlük félni. Mindig arról kérdezett, ha jól megy a ministrálás, érdekel az egyház, miért nem leszek pap? Azt válaszoltam, hogy akkor lehet az ember pap, ha az isten hívja, nem én döntök erről. Az általános iskola után jelentkeztem a kis szemináriumba, ami a papnövendékek gimnáziumnak felel meg. Azt mondtam neki a jelentkezés előtt, ha isten azt akarja, hogy ezen az úton induljak el, akkor segítsen a felvételiben. Végül sikerült levizsgázni és felvettek. 6 évig tanultam, majd a püspöknél, a plébánián pásztori munkát végeztem, majd egyetemre mentem, ahol az embernek át kell gondolnia, hogy tényleg ezt a munkát választja e. Innen egy év után tovább léptem a nagyszemináriumra. Az első félévben magához hivatott a püspök – ilyenkor a kispapok mindig félnek, hátha eltanácsolják őket –, de arra gondoltam, vele dolgoztam, semmi rosszat nem tettem, így örömmel léptem be az irodájába. Kiderült, hogy valahová küldeni szeretne továbbtanulni. Furcsa volt, de éreztem, hogy bízik bennem, hiszen a 400 kispap közül csak kettőnket választott, ez sokat jelentett nekem. Hazamentem, mondtam a szüleimnek, hogy a püspök Magyarországra akar küldeni, hogy ott folytassam a teológia és filozófia tanulmányaimat. Anya azt mondta, hogy tőlem függ a dolog. Amikor a szüleim megkérdezték tőlem, hogy megyek-e vagy sem, azt válaszoltam, hogy szeretnék tapasztalatot szerezni – úgy gondolom, hogy aki sokat utazik, sok tapasztalatot szerez. Egész nap erről beszélgettünk; majd apukám éjszaka felkeltett és azt kérdezte: akarsz menni más országba tanulni? Újra azt mondtam, hogy megyek. Azt felelte, hogy akkor menjek, de ha bármi van, szóljak, visszavárnak szeretettel. 2014-ben így kerültem Magyarországra.
– A szentírásnak melyik az a része, amelyik a leginkább megérintette vagy a leginkább szól önhöz a mai napig is?
– Jézus azt mondja, hogy aki követni akar engem, az vegye a keresztem. Aki Jézust akarja, annak rögtön el kell indulnia, nem szabad visszanézni, elköszönni.
– Mi volt az, ami az életében, a papi szolgálatában nagy kihívást jelentett?
– A nehézség akkor nehézség, ha úgy tekintünk a helyzetre, hiszen akkor még nehezebb, de ha kihívásnak nevezzük és úgy tekintünk rá, akkor könnyebb lesz. Az európai élet első kihívása, hogy nálunk nincs tél. A tévében láttam már havat, de nem gondoltam, hogy ilyen hideg lesz. A második kihívás a magyar nyelv volt, amelyet ide érkezve kezdtünk el megtanulni. Ezt a nyelvet életünk végéig kell tanulni, mert sok a kifejezés, nehéz a ragozás, egy szó több dolgot is jelenthet, nem könnyű. A harmadik kihívás az, hogy ahonnan jöttem, ott sokan járnak templomba, sokan hisznek istenben, gyakorolják a keresztény életet. Ezzel szemben Európában hiába van szép templom, fűtés az épületekben, nincs akadály, mégis kevesen járnak misére.
– Fogalmazhatunk úgy, hogy nagyobb a kényelem?
– Igen, mondhatjuk ezt és azt is, hogy kevesebb az akarat. Nálunk, ha az anya és apa megy templomba, nincs jogom azt mondani, hogy én nem megyek – kell lennie akaratnak arra, hogy velük menjek. Ez a kötelességtudat itt nincs meg.
– Békéscsabán sokrétű szolgálatot folytat, három iskolában is hittant tanít. Mennyire „vevők” erre a gyerekek és a felnőttek?
– Nemrég kezdtem hozzájuk járni. A gyerekek jól viszonyulnak hozzám. Kíváncsiságból jönnek hozzám arról, hogy vagyok, honnan jöttem. Elmesélem magamról a tudnivalókat, majd elmesélem, milyen a hitélet otthon. Azt szoktam mondani, hogy mindig az alap a fontos, ha az nincsen rendben, hiába építkezünk. Ha nem tanulnak hitelesen élni, bajban van a jövőnk, ha nincs, aki továbbadja a hitéletet, akkor baj lesz. A szülők közt is van, aki ezzel próbálkozik, de legtöbbjüket nem érdekli, hogyan neveljék a gyermeküket a hitéletre.
