Szujó Zoltán: Már gyerekként szinte megszállottan figyeltem a sportot

Gyomaendrődről, a Körös-partról indult, mára az ország egyik legismertebb sport műsorvezetőjévé vált Szujó Zoltán. A 7. Tv Csabai Forgatag című műsorában Szujó Zoltánnal Zsíros András műsorvezető beszélgetett.

 

– Milyen álmaid voltak neked gyermekkorodban a jövőről? Mit sikerült ebből elérni?

 

A családi legendárium szerint 8 éves koromban egy budapesti kiránduláson a Szabadság téren járva – ott volt annak idején a Magyar Televízió székháza megláttam Knézy Jenőt. Egyébként ez tényleg megmaradt bennem is. Idősebb Knézy Jenőt, a fiatalabbak kedvéért mondom, hogy a most ismert riporter, sportkommentátor édesapjáról van szó, aki egy meghatározó alakja volt a magyar sport televíziózásnak. Láttam fölmenni a lépcsőn, és ott nekem „becsípődött valami” állítólag, hogy én sportriporter szeretnék lenni. Úgyhogy attól a pillanattól a lakótelepi pingpongasztalhoz vagy focipályához nem csupán a pingpongütőmet vagy focicipőmet vittem, hanem a jegyzeteimet is. Elkezdtem rögzíteni az eredményeket, illetve aztán később mindenféle sportágak szerint gyűjteni a sportújságból a cikkeket. Ezeket rendszereztem, kivágtam, beragasztottam, beírtam az eredményeket. Akár az észak-amerikai kosárlabda bajnokságnak, az NBA-nak az eredményeit, akár a magyar focibajnokság eredményeit. Szóval eluralkodott rajtam egyfajta megszállottság, ami nélkül egyébként, úgy látom, nem is nagyon lehet ezt az egészet művelni. Alapvetően egy elég komoly igénybevételről van szó, hogyha azt vesszük, hogy a sport televíziózás mindig is egy hétvégi műfaj volt. Szóval néhány hétvégét azért beáldozott az ember, amire eljutott valameddig. Szeretném azt hinni, hogy nem ez a vége. Mindenesetre nagyon jól érzem mostanában magam a bőrömben a Forma-1-es futamok kommentátoraként is.

 

– A Forma-1 hogyan jött? A kosárlabda, meg az egyéb labdasportok után vagy helyett?

 

Annak idején, 2000-ben már volt szerencsém a Magyar Televízió Telesportjában végigcsinálni a Sydney olimpiát. Nyilván nem a kinti utazócsapat tagjaként, hanem idehaza átvevő szerkesztőként. Meghatározó élmény volt, hogy Vitray Tamással, Hajdú B. Istvánnal, Faragó Richarddal, Gulyás Lászlóval és a többiekkel együtt dolgozhattam a Sydney olimpia eseményeinek közvetítésén. Aztán, amikor ennek vége lett valamikor 2000 őszén, akkor érkezett egy megkeresés az RTL Klubtól. Akkor indultak 1997-ben a kereskedelmi televíziók Magyarországon, ami megint csak egy médiatörténeti pillanat volt. Megkerestek, hogy hallották a hangomat, és van-e kedvem átigazolni. Annak idején ez némi kockázattal járt, hiszen akkor még a közvetítési jogok jelentős részét a Magyar Televízió birtokolta. De úgy voltam vele, (akkor még tényleg se kutyám, se macskám nem volt), hogy vágjunk bele, próbáljunk szerencsét. Az egyetlen sporttartalom a napi 2-3 perces sporthírek mellett Kovács Koko Istvánnak a profi mérkőzése volt az RTL Klubon. Aztán belevágtam, átkerültem az RTL Klubhoz, és másfél év elteltével, 2002-ben fölhívtak a vezérigazgatói irodába. Azt mondták, hallották, hogy beszélek angolul és németül, ez egyébként igaz volt. Megvette az RTL Klub a közvetítési jogait a Forma-1-es világbajnoki sorozatnak, kezembe nyomtak kettő darab repülőjegyet, egyet nekem, egyet az operatőr kollegának, és elindultunk a távoli Melbourne, Ausztrália felé. Azóta a Forma-1 az tulajdonképpen fogva tart a szó legnemesebb értelmében, hiszen ezt 11 évnyi utazás követte, 10 év az RTL Klubnál, aztán 1 év a Magyar Televíziónál, hiszen 2012-ben visszakerültek a közvetítési jogok. ’13 óta kommentátorként próbálom megtalálni a saját hangomat, ami legalább annyira nehéz, mint riporterként, úgyhogy ez volt az ötödik szezonom azt hiszem, amit közvetítettünk Wéber Gábor kollegámmal. Szerintem még legalább háromszor ennyi kell ahhoz, hogy az ember érett kommentátornak mondhassa magát. Úgyhogy egyelőre remekül elvagyok ezzel a feladattal.

 

 

– Azt hallottam, hogy a Forma-1 világa eléggé zárt terep. Mennyire sikerült ott bejátszanod magad?

 

Jó néhány év ráment. Az az igazság, hogy a Forma-1 egy picit egy túlfújt lufi, a tekintetben legalábbis, hogy ezek a pilóták hozzánk hasonló egyszerű, hétköznapi emberek, azt leszámítva, hogy Monzában 360-370 kilométer per órás sebességgel száguldoznak. De egyébként megközelíthető, normális, jó fej figurák. Ami sokkal nehezebb, az egyrészt a sajtófőnököknek a helyzete, vagy a velük való kommunikáció, meg kapcsolattartás, mert rajtuk keresztül vezet az út általában a pilótákhoz. Ami talán ennél is sokkal nehezebb, az a saját kollegáiddal való önelfogadtatás, ha létezik ilyen szó. Szóval az egy elég nehéz menet volt. Tehát az körülbelül 3-4 évet igénybe vett, mire azok a televíziós csatornák, a nagy RTL, a német RTL, a BBC, a franciák, az olaszok, akik tényleg hosszú-hosszú évtizedek óta akár ugyanazokkal a riporterekkel, kommentátorokkal jelen vannak a Forma-1-es Paddockban és boxutcában, azok odaengedjenek maguk közé. Talán te is szoktad látni, hogy egy Hamilton orra alatt ott van körülbelül harminc mikrofon. És nagyon nem mindegy, hogy te a riporteri gyűrű melyik részén, és milyen sugarú körében állsz. Az, hogy bejátszd magad egészen oda közel, az hosszú-hosszú évek munkája. És ehhez az kellett, hogy elfogadjanak a külföldi televíziós kollegák téged, hogy amikor te kérdezed az adott interjúalanyt, akkor a te kérdésedre adott válaszai azok nekik is érdekesek lehetnek. Általában egyébként van három perc egy ilyen interjúra, és az lenne a legjobb, ha mindenki föltehetné a kérdését, de ez koránt sincs így. Azt mondják, hogy 3 perc. Aki tud kérdezni, az tud, aki nem, az nem. És vannak ilyen kérdezők, akiknek a kérdéseire adott válaszaira hajtanak a többiek is, az egyéb kollegák más televízióktól Ez volt a nagyon nehéz. De elfogadtak ők is, meg a pilóták is, úgyhogy az egy hosszú, nagyon intenzív időszak volt, és rengeteg szép emlék van onnan.

 

– És az a sztori igaz, hogy Schumacher először tévedésből adott neked interjút?

 

Konkrétan igen, ezt elmesélte később. Ugyanis azt hitte akkor, 2002. márciusában a melbourne-i Paddockban, hogy a német RTL-től vagyok. Gyanús volt neki, hogy egy kicsit akcentussal beszélem a németet. Illetve furcsa volt neki az embléma logó, amit a mikrofonkockán látott, de úgy volt vele, hogy biztos a téli szünetben lecserélték, és adott nekem egy interjút. Azt később egyébként elmesélte, amikor már sokkal jobb volt a viszonyunk. Aztán így alakult. Illetve ami óriási mázli volt azon a 2002-es márciusi hétvégén, hogy Bernie Ecclestone-nal is sikerült egy interjút készíteni. Ugye ő hosszú éveken keresztül a Forma-1 első számú irányítója volt, és az egy nagy fegyvertény volt. Arra egy picit büszke is voltam. Aztán rájöttem, hogy mennyi mindent nem tudok még erről az egészről. És egyébként az az érzésem, ahogy megyek előre az életemben, hogy tényleg egyre kevesebbet tudok.

 

Ahogy így haladsz az ismertség útján, egyre közvetlenebb a kapcsolatod a sportolókkal. Mennyire nehezíti meg ez utána a munkád, hogy hideg fejjel kommentáld a sporteseményeket?

 

Ezt először Erdei Zsolt kapcsán éltem át, amikor vele egy elég szoros barátság szövődött. Az ő mprofi pályafutását a ring mellől kísérhettem végig, és vele kapcsolatban éltem át először azt, hogy nem az adott televízió műsor sikerességére, és a saját feladatomra koncentrálok elsősorban, hanem azért szurkolok, hogy ne verjék bucira a mondhatom, hogy haveromat vagy barátomat a ringben. Ez egy elég ijesztő pillanat volt. De alapvetően nem gondolom, hogy minden esetben hideg fejjel kell nekünk gondolkozni, vagy dolgozni. Egyre inkább az válik meggyőződésemmé, hogy a sportkommentálás során az érzelmek legalább olyan fontos szerepet játszanak, mint maguk az információk. Az információhoz való hozzáférés az rengeteget fejlődött az elmúlt néhány évben. Gyakorlatilag mindenki számára ott vannak a statisztikai adatok, a történelmi adatok, és így tovább. De az, hogy milyen személyes kapcsolatokat viszel bele, milyen személyes történeteket viszel bele adott esetben, és milyen érzelmeket, azt nem lehet a könyvből kinézni. Én egyre inkább ebben hiszek, és nem temetem egyébként a sugárzó televíziót. Az tény, hogy a médiafogyasztási szokások nagyon sokat változtak az elmúlt időszakban. A mobiltelefonjainkon nézünk videókat, az interneten nézünk videókat, az internetes videómegosztó oldalakon nézünk mindenféle összeállításokat. De pont a sportközvetítés, az élő sportközvetítés az, amelynek meggyőződésem szerint még mindig nagyon nagy varázsa van. Van egy 14 és egy 11 éves kislányom. Néha szoktunk beszélgetni a televíziózásról, és mondjuk nézünk egy ausztrál nyílt teniszbajnokságot. Az egy jó kis téli program, amikor úgy elindul a sportév igazából. Rájuk nézek, hogy gyerekek, mekkora csoda ez, hogy ez most történik Ausztráliában, egy másik földrészen, több ezer kilométerre tőlünk, és hogy ezt mi élőben látjuk. És hogy milyen érdekes, hogy ők már miben szocializálódnak, mibe nőnek föl: csak megvonják a vállukat. Na és. Én még erre az egyidejűségre, az élő közvetítés varázsára még mindig rácsodálkozok. De szerintem ez egy sportközvetítésben nagyon fontos, hogy az érzelmek jelen legyenek a kommentátor vagy a  műsorvezető által. Hozzáteszem, hogy mint ilyen, azért a Forma-1-es kommentátor mindig beleteszi magát a céltábla kellős közepébe. Tehát a mindenkori futball-vb kommentátor, és a mindenkori foci kommentátor jobban szem előtt van, mint az, aki mondjuk egy kézilabda bajnoki meccset közvetít. Nyilván nem megsértve azokat a kollégákat, akik ezt teszik, de ezt normál riporteri kommentátori eszközökkel egy közepesen felkészült kommentátor le tudja hozni. Nem jól, de meg tudja oldani. A hatos falat felismered, öt plusz egyet fölismered, kilences vonalat nagyjából látod, az a szaggatott hatos jó. És úgy nagyjából lehozod a meccset. Például egy autósport esemény ez egészen más, és nagyon sokaknak beletört ebbe a bicskája annak idején, akár nagy neveknek is. Megvoltak a sportkommentátori eszközeik, de a Forma-1, az autóverseny annyira másként működik egy focimeccshez, egy kézilabdameccshez, egy kosár bajnoki meccshez képest, hogy azt nehéz megoldani. Úgyhogy ebben próbálok elmélyülni mostanában.

 

– A személyes érzelmeknek, az emberi kapcsolatoknak volt helye a te szakmai múltadban, hiszen vezettél reggeli műsort, vagy vetélkedőt is. Ott mennyire érezted otthon magad?

 

Az RTL Klubban adódott a lehetőség, hogy 3 éven keresztül vezessem a csatorna reggeli műsorát, ami persze nem sportműsor volt. Ez egy egyhetes beugrásnak indult, mert Csonka András megbetegedett, és hirtelen nem tudtak találni egy őt helyettesítő kollégát, így megkértek engem. Ez aztán olyan jól sikerült, hogy 3 évig voltam a Reggeli stúdiójában. Az első nagy megdöbbenésem az volt, hogy a sportkommentátori, sportriporteri eszköztár alkalmazhatatlan bizonyos helyzetekben, például amikor egy halálosan beteg kisgyermek édesanyjával beszélgetsz. Ott nem tudsz sportriporterként működni. Ott egyszerűen emberként kell működnöd, maximálisan ki kell nyílnod, és jó esetben megérteni azt szülőtársat, aki veled szemben ül. Ez egy nagyon ijesztő felismerés volt egyébként, hogy nincsen köztem és a néző között egy sportesemény. Ami mögé adott esetben be tudok óvatosan bújni, és én csak közvetítem az eseményeket, de a főszereplő, a képi tartalom az nem én vagyok. Amikor a te arcodat mutatja a kamera, akár csak riporterként is egy ilyen helyzetben, akkor ott ember kell, hogy legyél. Nem sportriporter, nem televíziós ember. És ez borzasztó nehéz volt. Annak a 3 éves időszaknak az első másfél évét nagyon élveztem. Ott komoly témákról lehetett beszélgetni, akár világpolitikai, gazdasági témákról, egy olyan főszerkesztővel, aki annak idején Geszti Pétert, mint televíziós műsorvezetőt felfedezte. Gregorich Andrásról van szó. Sajnos már nincs köztünk, egy súlyos betegség után elhunyt jó néhány évvel ezelőtt. De annak idején az ÁSZ című műsorban Geszti Pétert ő fedezte fel, mint televíziós műsorvezetőt. Mindent tudott a tévézésről. Fantasztikus élmény volt, hogy a Reggeli három órája után fölmentem, és azon melegében az irodájában visszanéztünk beszélgetéseket. Megkérdezte, hogy itt miért szóltál közbe, itt miért terelted el a beszélgetést, itt ha csak csöndben maradsz, az sokkal inkább előre viszi a beszélgetést. Abból rengeteget lehetett tanulni. Hozzáteszem egyébként, hogy ha valamit nagyon hiányolok a mai médiából minden szinten, az a műhelymunka. Hogy a nagy öregekkel beszélgessünk a szakmáról. Mindig azt mondom, ez egy beszélgetős szakma. Dumálnunk kell arról, hogy hogyan csinálsz meg egy helyzetet dramaturgiailag, hogyan építed fel, milyen íve van egy beszélgetésnek akár. Erről nagyon keveset, bántóan keveset beszélgetünk. Hozzáteszem egyébként, most már nem nagyon mutogathatunk másra, hiszen szépen lassan magunkban kell elkezdeni keresni a hibát. De meggyőződésem, és így próbálom a Telesportban is, vagy az M4 Sporton a motorsportos csapatot vezetni, hogy amikor érkeznek fiatalok, és látom rajtuk az elszántságot, a lelkesedést, akkor beszélgessünk velük. Beszélgessünk a szakmáról, mert csak így lehet megtanulni. Ez iskolapadban nem tanulható.

 

– Van még erre mostanában is szükséged? Van egyáltalán feljebb olyan “öreg”, akihez tudsz fordulni?

 

Nagyon kevés sajnos, de néha nagyon jól esik Gundel Takács Gáborral vagy Hajdú B. Istvánnal beszélgetni. Az emberben mindig felmerülnek kérdések. Én ráadásul egy ilyen önmarcangoló típus vagyok. Tehát én mindig vívódok, hogy jó-e az, amit csinálok, kellően felkészült voltam-e, jól megoldottam-e egy helyzetet. Az esetek 90 százalékában a maximalizmusom azt mondatja velem, hogy nem oldottam meg jól, és még van hova fejlődni. Néha nagyon jó beszélgetni Hajdú B.-vel vagy Gundel Takáccsal. Talán Vitrayval már azért nem, mert ő nyilván egy más generáció képviselője, egyébként kiváló képviselője, de ha egy beszélgetéssel kapcsolatban valakit felhívnék, az először ő lenne, Vitray Tamás, mert rengeteg ilyen műsort vezetett.

 

– Mióta a Forma-1 közvetítési jogát a közmédia megszerezte, azóta te is újra a közszolgálati csatornákon dolgozol. Láttad akkor mind a két világot, a kereskedelmit, a közszolgálatit. Van-e olyan különbség a kettő között, amivel úgy nehéz volt neked megbarátkozni?

 

Alapvetően nem, mert mindig a legjobb tudásom szerint igyekezem a Forma-1-et, vagy az adott motorsport sorozatokat közvetíteni. Mi az M4 Sportnál nemcsak a Forma-1-el foglalkozunk. Michelisz Norbit figyeljük a túraautó világbajnoki futamokon. Ott van a DTM, a német túraautó bajnokság, ami egy rendkívül erős, nemzetközileg nagyon elismert sorozat. Ott van a Kamion-Európa-bajnokság Kiss Norbival. Tehát azért az egész csomag az egy jó néhány sorozatból, bajnokságból áll. A kereskedelmi televíziók nyereségorientált, profitorientált üzleti vállalkozások annak minden előnyével és hátrányával. Vannak hátrányai, előnyei is, de én a közszolgálati médiánál kezdhettem igazából komolyabban a televíziózást. Egyébként innen, Békéscsabáról például 50 kilométeres gyaloglóversenyről küldtem föl tudósítást annak idején a Telesportnak ’90-es évek második felében, ’97-’98 tájékán. Kollégáim a mai napig emlegetik azt a mondatot, ami úgy hangzott, hogy Urbanikné robbantott 30 kilométernél. Na mindegy, zárójel bezárva. Szóval a kereskedelmi televíziók, mint olyanok, profitorientált vállalkozások. Ennek megvan a hátránya. Én a közszolgálati televízióban teljesedhettem ki igazán. Hiszen itt kommentálhattam először olimpiáról, itt lehettem először olimpián 2012-ben Londonban, a kinti stúdióban töltöttem a nap 24 órájából legalább húszat, ami elképesztő élmény volt. Amikor nem a stúdióban voltam az olimpiai médiaközpontban, akkor pedig rohantam ki. Ha női gyeplabdameccs selejtezőre, akkor arra, hogy az olimpiát magamba szívjam. Itt válhattam Forma-1-es kommentátorrá 2013-ben. Alapvetően minden feltétel adott, hogy igyekezzünk a legtöbbet kihozni a Forma-1-ből, meg a motorsportokból.

 

– Egy évre rá a sportigazgatóság főszerkesztője lettél.

 

Mondanám, hogy volt egy kis kisiklás, de alapvetően tapasztalatszerzésre mindenképpen jó volt. Abban a jó néhány hónapban kellett letenni az M4 Sport alapjait, ami egy nagyon intenzív időszak volt. Akár emberi kapcsolatokat is egy picit próbára tett. De a legfontosabb tapasztalatom az az volt, hogy egyszerűen a Forma-1-es kommentátor nem ülhet úgy be a  Forma-1-es belga nagydíjat lekommentálni, leközvetíteni, hogy közben azon jár a feje, hogy a Fradi Újpesten ki van-e kábelezve rendesen. Márpedig ez volt a helyzet. Megkértem a vezérkart, hogy ez gondoljuk át újra, mert egyszerűen ez már túlságosan sok volt. Ott volt a lehetőség, hogy az irodai munkát választom, vagy maradok a képernyőn és mikrofon mögött, és én remélem a nézők megelégedésére – inkább egyelőre az utóbbit választottam. Nem mondom, hogy valamikor később nem vágnék neki még egyszer. Hiszem azt, hogy az M4 Sport alapjait sikerült nagyon jól lerakni, és azt a rendszert felépíteni, ami azóta bizonyítottan működik. De egyelőre együtt ez sok volt, és nekem fontos a képernyő, illetve a mikrofon mögött végzett munkám annyira, hogy ne szabdaljam szét magam. Néha egyébként így, is túlvállalom saját magam.

 

– Meg ott van még a család is.

 

Így van, róluk nem is beszélve. Akiknek egyébként nem lehetek elég hálás. A feleségem gyermekorvosként megérti, hogy én sem egy ilyen reggel nyolctól délután négyig tartó munkát végzek, és a hétvégéim sem szabadok. Ebben nagyon sok hétvége benne van, de amikor viszont velük vagyok, akkor azt az időt intenzíven igyekszünk eltölteni. Az pedig egy árulkodó jel számomra, hogy bárhányszor is próbálom őket kicsábítani autóversenyre, valahogy nem akarnak jönni. Nem tudom, hogy ez mitől van. De nagyon megértőek, és nekik rendkívül sokat köszönhetek. Egyébként a feleségemmel, például a japán nagydíjon volt szerencsénk együtt jelen lenni (amikor még csak a barátnőm volt), és aztán még egy másfél hetet rá is húztunk Japánban. Tehát voltak ilyen élmények, de ezek már nagyon régen voltak, úgyhogy szépen lassan el kell kezdeni újakat gyűjteni.

 

– Hogyan tudtok hazajönni látogatóba?

 

Alapvetően kéthavonta igyekszünk hazajönni. A lányok szerencsére nagyon szeretik a Körösök vidékét. Amikor kiviszem őket a Körös partra, vagy a holtágak partjára, akkor elmondom nekik, hogy édesapátok itt volt fiatal. Na, apa már megint nosztalgiázik mondják, de szeretik ezt a környéket. Vagyok olyan szerencsés, hogy az anyai nagyszüleim még élnek, és rendkívül jó egészségnek örvendenek. Tehát a gyerekeim ismerik a dédszüleiket, és egy egészen különleges kapocs van közöttük, amit szerintem mi szülőként soha nem fogunk megtapasztalni. Ahhoz hasonlítható, ami nekem is volt a nagyszüleimmel, dédszüleimmel. A családi kapcsolatok rendkívül fontosak számukra, de tényleg, ahogy a nagypapám viszonyul a két lányomhoz, egyszerűen öröm látni. Fantasztikus, különleges emberi kapcsolat ez. Úgyhogy szeretünk hazajönni, és járunk is. Picit nehezíti a dolgot logisztikailag, hogy a feleségem pedig az ország másik feléből, Baranya megyéből, Pécsből származik. Nálunk például egy karácsonyi túra az 5-600 kilométer alatt nem megúszható, de igyekszünk ápolni a családi kapcsolatokat. Nagyon szeretek egyébként hazajönni. Most is beköszöntem a gyomai gimnáziumban a tanáriába. A magyar tanárom a mai napig ott dolgozik, és egy jót beszélgettünk.

 

Megosztás:

Címke: , ,