Püski Sándor festményt adott Ferenc pápának

Három letakart szemű ló vágtat egy festményen, amely „Soli Deo Gloria” címet viseli. A megdöbbentő és meghökkentő alkotás pár hete a Vatikáni képtár gyűjteményét gazdagítja. Hogy hogyan jutott el egy békési grafikusművész alkotása a Vatikánba, erről Püski Sándor grafikusművésszel és fiával, Sancival azaz ifjabb Püski Sándorral Zsíros András műsorvezető beszélgetett a 7.Tv Kikötő című műsorában.

 

– Nagyon hosszú az út Békésről Rómába, de nektek mégis sikerült eljutni oda. Mi volt ez az út? Hogyan született meg a festmény, és hogyan jutott az ötlet eszetekbe, hogy a Vatikánt szólítsátok meg ezzel?

 

Püski Sándor: – Tulajdonképpen a kép elkészülése egy ötlet volt, amit Sanci fiam vetett fel, egy éjszaka beszélgettünk kint a teraszon, és akkor azt mondta: apa, csinálj egy olyan képet, fessél egy olyat, ami egy vízió, egy látomás, és legyen meghökkentő. Ehhez tudni kell, hogy Sanci 2013 november 22-én egy vétlen balesetnek lett az áldozata, ennek folytán mindkét szemére elvesztette a látását. A beszélgetések, az éjszakai beszélgetések azért vannak, mert nagyon sokféle gyógyszert kapott, és ezáltal teljesen megváltozott a biológiai élete. Mi éjszaka éltük az életünket, és tulajdonképpen én egy nap alatt ezt a képet elkészítettem.

 

– Mi volt benned a gondolat? A meghökkentő vízió számodra három vágtató ló, akiknek a szeme bekötött, és mind a három ló kötésén egy-egy világvallásnak a szimbóluma szerepel. Ott van a Dávid-csillag, a kereszt, és a félhold. Mit szeretnél üzenni ezzel?

 

Püski Sándor: – Ennek a képnek nagyon-nagyon sok mondanivalója van. Nagyon sok barátom és ismerősöm elmondta, hogy nekik mit jelent a kép. Egy mondatot tudnék kiemelni erről: tulajdonképpen mindannyian bekötött szemmel vagyunk a világban, és keressük Istent.

 

– Viszont a kép második alsó felében, ha fogalmazhatok így, egyfajta reménység mutatkozik. A Szent Péter-bazilikát látjuk, és a feliratot az égen. Soli deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség. Hogyan függ össze ez a kettő?

 

Püski Sándor: – Én azt gondolom, hogy az egész életünk erről szól. Minden ember, vallásoktól függetlenül, tehát mindenki valahol Istent keresi.

 

– És bízunk benne, hogy meg is találja. Sanci, számodra mit üzen a kép? Mennyire voltál megelégedve édesapádnak az alkotásával? Valamilyen ilyesmire gondoltál?

 

Ifj. Püski Sándor: Maximálisan, igen. Az volt az első gondolatom, amit sugallni akart ez a kép.

 

 

 

 

– A vágtató lovakban magad is benne érzed? Most a bekötött szem ebben az esetben téged is szimbolizál?

 

Ifj. Püski Sándor: – Én úgy gondolom, minden embert szimbolizál.

 

– Te hogyan keresed az istent, vagy a boldogulást?

 

Ifj. Püski Sándor:        Tulajdonképpen magamban.

 

– Számodra komoly törés volt a baleset, és onnantól kezdve megváltozott az életed. Mi az, amiben új utakat kellett keresned? Mitől kellett végleg elköszönnöd, és mi volt az, ami teljesen új mozzanat volt, új vonal az életedben?

 

Ifj. Püski Sándor: A vizuális élmények teljesen megszűntek. Nekem most a hang, a beszéd, a kommunikáció az, ami nagyon sokat segít. Hallom az emberek rezgéseit, az érzelmeit. Érdekes dolog ez, hogy egy valami elvész, jön helyette egy másik.

 

– Úgy gondolod, hogy ez kárpótol?

 

Ifj. Püski Sándor: Inkább csak segít a túlélésben.

 

– A képnek a megszületése után nem akartátok magatokban tartani ennek az üzenetét. Azt szerettétek volna, hogy ezt lássa minél több ember. Hogy jött az ötlet, hogy a pápát hívjátok ehhez segítségül?

 

Püski Sándor: – Nem is kellett gondolkoznunk, amikor a kép elkészült, akkor már eleve megvolt hozzá a gondolat, hogy ezt valamiféleképpen majd el kellene juttatni a pápához. Akkor még nem volt szó arról, hogy ennek személyes élménye is lesz, és effektíve vártunk is vele. Nem arról szólt a dolog, hogy kész a kép, és akkor hajrá, gyerünk. Hanem tulajdonképpen egy év eltelt.

 

– Hogyan sikerült fölvenni a kapcsolatot?

 

Püski Sándor: Van egy nagyon jó barátom, aki többek között a Hungarikum Szövetségnek az alelnöke, és ővele beszélgettünk. Földobtam ezt a dolgot, és akkor mondta, hogy jó, megpróbálnak utánanézni. A vatikáni nagykövetség volt az, akinek mindenféle szempontból köszönhetjük azt, hogy megkaptuk az úgynevezett sárga lapot, ami kivételes. Ez azt jelenti, hogy 13 emberrel voltunk együtt ezen az audiencián, és természetesen a szentmisén a pápánál.

 

– Hogy zajlott a látogatás? Tudtatok személyesen beszélgetni a szentatyával?

 

Püski Sándor: Igen, mind a ketten. Én természetesen átadtam a képet, és a legjobb dolog az, amikor az ember nem erőlködik az idegen nyelvekkel, hanem a saját anyanyelvén elmondja, amit szeretne, és amit akar. Ferenc pápa ezt természetesen nagyon pozitív dolognak vette. Jó, természetesen súgtak, hogy a magyar nyelvben van egy olyan mondat, ami ő azt mondta erre, hogy a világ legszebb mondata.

 

– Melyik volt ez a mondat?

 

Ifj. Püski Sándor:        Isten éltesse Szentatyát.

 

–       És ő erre mit mondott?

 

Püski Sándor: – Nézett ránk. Megnézte a képet, és csak annyit mondott, hogy Pjüszki. Mert ugyebár az s betűt, a Püskit a világ nagy részén nehezen tudják kimondani. De csak annyit mondott, hogy Pjüszki maestro. És utána a Sancit átölelte, megáldotta. Én azt gondolom, hogy ennél felemelőbb dolog az ember életébe már csak az lehetne, ha mondjuk Istennel találkozik.

 

– Ferenc pápa tudta azt, hogy Sanci, te nem látsz? Tehát föl volt arra készülve, hogy kikkel fog találkozni, vagy ott szembesült vele?

 

Ifj. Püski Sándor: – Volt egy nyilvános dokumentáció, amit a Vatikáni Nagykövetség átadott, illetve prezentált. Tehát tisztában volt azzal, hogy velem mi történt.

 

– És hogy élted meg, milyen érzés volt őt átölelni?

 

Ifj. Püski Sándor: Nehéz erre megfelelő szót találni. Sőt nem is tudok megfelelő szavakat. Ezt át kell élni.

 

– És áldást is kaptál, pápai áldást, illetve úgy tudom, hogy mind a kettőtök kapott pápai áldást.

 

Püski Sándor: – Igen.

 

– Mit jelent ez egy ember életében, amikor a pápától kapja Isten áldását? Mennyiben jelent ez számotokra új lendületet, biztatást?

 

Ifj. Püski Sándor: Valamilyen szinten nekem ez egy elismerés volt, hogy jó úton haladunk.

 

– Mi ez az út? Merre tart?

 

Ifj. Püski Sándor: A fény felé.

 

– Úgy érzed, hogy jelenleg sötétben vagy és keresed a világosságot, vagy már azért látod azt a fényt, ami vezet?

 

Ifj. Püski Sándor:        Csábít a csillogás, de még nem vagyok ott.

 

– Ez nagyon jó. Nyilván különbség van csillogás és fény között. Azért ebben a festményben is nagyon sok benne rejlik ebből a világosságból, ebből a fényből, hiszen az egésznek a színvilága, a dinamikája nagyon sokat üzen. Sándor, neked a többi festményedben is azért ez jelen van. A dinamika, még a lónak a motívuma is látom, hogy több helyen is előfordul. Miért van benned ez a lüktetés, ez a lendület?

 

Püski Sándor: Enélkül nem is lehetne ezt csinálni. Tehát hogyha az ember nem érzi azt magában, hogy valami olyan dolgot kell megfestenie, ami mély dolgokat hoz ki belőle, akkor nem kell festeni. Bennem mindig is az van, hogy megpróbáljam úgy prezentálni ezeket a dolgokat, hogy érezzék benne, milyen vagyok. Mi az erő, mi a fájdalom, mi a szépség, mi a rossz, mi a jó. E nélkül nem is lehetne csinálni.

 

– Ezt te tudtad azelőtt is, hogy Sancival a baleset történt, vagy az a pillanat volt az, ami megtanított mind a kettőtök számára valami újat?

 

Püski Sándor: Azt gondolom, hogy teljesen megváltoztak a képeim. Addig teljesen más, női portrékat csináltam. Ugyebár én a nőben az ideált kerestem, mert az édesanyámmal nem találkoztam soha. Mindig őt kerestem. Ezért jelent meg 2000-ben a Tíz nő című albumom. Anyámat kerestem, másrészt bizonyos értelemben sokkal jobbat kaptam. Egy olyan társat, egy olyan feleséget, aki mindenféle szempontból kárpótol és inspirál.

 

– A vele való kapcsolatod mennyiben segített adni a fiatok számára, mikor ő most már még jobban rászorul a segítségetekre?

 

Püski Sándor: – Ő a legnagyobb dolog, ami van köztünk. Tehát a feleségem, Pannika.

 

– Sanci, neked mit jelent ez a fajta segítségre utaltság. Most ugye már rég járhatnád a magad útját, és mégis, most folyamatosan kézen fogva vezetnek téged a szüleid. Ez jó, vagy rossz?

 

Ifj. Püski Sándor: Egy részben jó, más részben rossz. Nem egyszerű megélni azt, hogy nekem kéne segíteni rajtuk, és ők segítenek rajtam. De azt gondolom, hogy ez a helyzet ez összekovácsolt minket még jobban. Tehát a családunk az még egységesebb lett ezáltal. Nyilván vannak feszítőpontok, de egy egységet alkottunk.

 

– Tulajdonképpen akkor nektek a mindennapokban is folyamatosan az együttlét az, ami kulcskérdés, sőt talán még a túlélésnek is a záloga, nem igaz? Ez akkor tulajdonképpen ajándék?

 

Ifj. Püski Sándor: Én azt gondolom, hogyha az ember a saját szeretteivel van együtt, az szerintem ajándék.

 

– Hogyan tovább? Most mondhatná azt az ember, hogy elért valami csúcspontot, most hogy a Vatikánban ott van a festménye. De nyilván nem áll meg a történet, hiszen vannak új gondolataid, új célok. Mik lesznek ezek az új célok? Miket igyekeztek majd együtt elérni?

 

Püski Sándor: – Számomra a legfontosabb az, hogy elérjük: Sanci újra látóvá legyen. Még természetesen vannak orvosi akadályai. Tehát még egy pár évet regenerálódnia kell a szemének, az egyiknek, és azt gondolom, hogy ennél nagyobb dolgot már nem lehet elérni.

 

– Mi kell ehhez?

 

Püski Sándor: Ehhez az kell, hogy véglegesen meglegyen a műtét időpontja, lehetősége, és természetesen meglegyen hozzá a megfelelő finanszírozás.

 

– Ugye itt egy külföldi műtétről van szó, ami elég komoly anyagi áldozatvállalást kíván a részetekről. Ez most egy nagyon távoli célnak tűnik, de nagyon eltökéltek vagytok. Hogyan tervezitek elérni ezt a több mint 100 millió forintos célt, amibe ez a műtét, meg a kiutazás kerül?

 

Püski Sándor: Nem szeretek adományt kérni, kuncsorogni. Akik a képeimet megvásárolják, azok ezáltal támogathatják Sanci műtétjét. Azért is indítottuk el ezt a dolgot, mert szeretnék abba a helyzetbe kerülni, hogy azt mondjuk: lehetne a műtét, és még nincs meg hozzá a megfelelő anyagi biztonság. Mert tulajdonképpen Sancinak egyetlenegy dolog, ami nagyon fontos, és ezt már a legelején is elmondtam, hogy ő nem maradhat anyagi biztonság nélkül soha.

 

– Sanci, nem félsz ettől a komoly lépéstől?

 

Ifj. Püski Sándor:        Nem.

 

– Mi lesz, ha visszakapod a látásodat? Újra minden a régi lesz? Vagy azért te már nem leszel ugyanaz az ember, meglesz benned ez a kapocs a szüleiddel, ami most megvan.

 

Ifj. Püski Sándor: – Nyilvánvalóan az a kapocs megmarad, de négy év telt már el. Ezt nem felejti el az ember könnyen.

 

– Mit tudsz tanácsolni azoknak, akik hasonlóan hozzád elveszítették a látásukat, és ők is a fényt keresik?

 

Ifj. Püski Sándor: – Azt tudom tanácsolni, hogy ne zárkózzanak be. Mert egy nagyon átlagos kijelentés az, hogy a nem látó emberek zárkózottak, és visszahúzódóak. Nyissanak ők is a világ felé. Nagyon nehéz egy társaságban ott lenni. Nem egyszerű dolog, figyel az ember a hangokra, és azt hiszi, hogy hozzá beszélnek, közben nem. De ott kell lenni, hogy lássák azt, igenis érezzék azt az emberek, hogy mi is ott vagyunk.

 

– És vágtattok a cél felé, mint ahogy a lovak. Kívánom, hogy minél hamarabb elérjétek mindannyian a célotokat, és ehhez reméljük, hogy minél többen tudnak majd nektek segíteni.

 

Megosztás:

Címke: , , , ,