Kihívás a monodráma a rendezőnek, de még nagyobb kihívás a színésznek

 

Árva Bethlen Kata egy monodráma olyan hősnője, aki két férjét és tíz gyermekét veszíti el. A Békéscsabai Jókai Színház műhelyében novemberben mutatták be a monodrámát. A Bethlen Katát alakító Liszi Melindával és a rendezővel, Czitor Attilával még a bemutató előtt beszélgetett Horváth Szabolcs műsorvezető a 7.Tv Csabai Forgatag című műsorában.

 

– Pár évvel ezelőtt ugyanebben a felállásban már színpadra állítottátok Árva Bethlen Katát. Most a reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából újítottátok fel. Attila, neked mennyire nagy kihívás ez a darab?

 

Czitor Attila: – Nem én játszom, így nekem nem volt annyira nehéz. 2011-12 környékén mutattuk be először, akkoriban Melindának és nekem sem volt túl sok munkánk (ez azóta megváltozott). Akkor úgy döntöttünk, hogy álljunk neki egy ilyen vállalkozásnak. Melindának is tetszett az ötlet, szereti az erős kihívásokat. Majdnem az összes Arany balladát tudja kívülről. Szeret sokat tanulni, meg sokat beszélni, így történt, hogy bemutattuk egy házi közönségnek, szakmabelieknek, kollegáknak. Aztán a TeÁtriumban valamelyik nyáron szintén bemutattuk, de akkor is csak egyszer, most pedig a reformáció ötszázadik évfordulója apropóján két előadást ért meg. Szerintem monodrámát játszani sokkal nehezebb, mint rendezni. Igazából nekem a rendezéshez az kellett, hogy ismerjem a mellettem ülő hölgyet, és mivel tanítottam, ezért ismertem. Tudtam, hogy hogyan kell vele dolgozni, hol vannak a határai, hogyan kell instruálni Melindát. Úgyhogy ilyen szempontból nekem nem volt túlzottan nehéz nekem.

 

–       Melinda, kicsit menjünk bele ennek a monodrámának a történetébe. Mennyire áll ez közel hozzád? Persze tudom, hogy a színészek szeretnek mindent eljátszani, és te szereted a komoly, nagy kihívásokat. Milyen volt ezt átvenni? Milyen volt akkor, mondjuk még 2012-ben, és mennyit változtál te ebben a darabban, és mennyit formálódott benned a darab? Hogy érzed?

 

Liszi Melinda: – Az biztos, hogy nagyon sokat formálódott, hiszen öt év alatt az ember elég sok mindent él meg, és mindaz, ami történik vele, formálja a személyiségét. Ez egy monodrámánál elég erősen megmutatkozik. Ami nekem nagyon nagy háború volt ebben a darabban, az a saját gesztusrendszeremnek az átalakítása. Ez egy olyan reformátusnő, aki velem ellentétben sokkal higgadtabb, nem annyira cserfes, nem annyira ösztönös. Ezzel küzdöttünk is, főleg korábban. Remélem, hogy ebből a cserfességemből most már sikerült lefaragnom, vagy legalábbis jobban tudom kezelni a színpadon. Nagy kihívás az ő élete. Egyébként a monodrámának a másik címe, vagy alcíme az, hogy Az Újrakezdő, és engem ez fogott meg színészként igazából, mert én is egy ilyen típus vagyok. Ez mindig visszaköszön az életemben: megy a patak, és akkor szembejön egy nagy kő, de a patak megpróbálja megtalálni az utat. Hogy hogyan lehet továbbmenni, vagy újrakezdeni. Az én életemben is sok téren volt egy-egy kő, – kisebb vagy nagyobb – és mindig megpróbáltam megtalálni a mellékutat, vagy azt, ahol át tudom törni a követ. Ez viszont egy nagy találkozás volt, ellentétben a gesztusrendszerekkel, meg a habitussal. Ebben nagyon-nagyon rátaláltam a figurára szerintem, a folyamatos harcban és küzdésben, abban, hogy soha nem adom föl, megyek előre, és csinálom.

 

 

–       Miért ezt a sztorit fogtátok meg, miért ezt a történetet néztétek ki magatoknak?

 

Czitor Attila: – Ezt a párom, Kara Tünde ajánlotta nekünk, ővele vezettük az osztályt, ahol Melinda is végzett. Az ő ötlete volt, hogy olvassam el, nézzem meg Melindával, és ha tetszik neki, meg nekem is, akkor dolgozzunk rajta. Visszatérve arra, hogy mi változott: Bethlen Katának gyakorlatilag a leánykorától, 17 éves korától majdnem szinte a haláláig felöleli az életét ez a monodráma. Akkor a Melinda abban a korában volt, amikor kezdődik a darab. Most már a középkorosztály. De nyilván egy színésznőnek ez is nagy kihívás: átívelni éveket, egy fiatal lánynak a problémarendszeréből eljutni egészen odáig, hogy könyvtárt alapít, meg betegeket gondoz. Egy hihetetlen nagy ívet kell bejárnia egy óra húsz perc alatt.

 

Liszi Melinda: – Igen, és nyilván akkoriban sokkal könnyebb volt megfogni a 17 éves lányt, akit mondjuk, egy olyan házasságba akarnak belekényszeríteni, amit nem szeretne. Ezt a részét sokkal könnyebben tudtam megfogni akkor, mint a végét, azt talán még mindig nem igazán. Nyilván, ha mondjuk ötvenévesen a Jóisten megadja, és újra játszhatom, akkor már mondjuk a 17 éves kislány lesz a nagyon nehéz feladat, és sokkal könnyebb lesz a vége. Ahogy Attila mondja, most a közepénél járok körülbelül. Úgyhogy nagyon sok rész, ami akkor még nehézkesebben ment, talán most könnyebb, jobban tudom megformálni. Van miből.

 

–       Változnod kell folyamatosan a történet közben is?

 

Liszi Melinda: – Igazából ez egy élettörténet alapján íródott monodráma. Ahogy az ember is az évek során gyűjt, tapasztal, magába szív, mint egy szivacs, és ez formálja őt magát, meg a környezetével való kapcsolatát, viszonyát, és az itt megjelenik. Ahogy látja az emberekkel való kapcsolatát, vagy akár kívülről szemlélve saját magát.

 

Czitor Attila: – Egy nagyon tragikus sors, amit megformál. Tehát az, hogy férjhez adják egy katolikus férfihoz, aztán elveszik mind a két gyerekét, hogy ne abban a vallásban nevelkedjen fel. Aztán férjhez megy egy másik emberhez, elveszti az összes gyerekét, és meghal a férje is.

 

Liszi Melinda: – A második férjét viszont szerette.

 

Czitor Attila: – Ez elég rendkívüli sorsfeladat, úgyhogy kénytelen is változni a színész benne, ez valamelyest még a nézőre is hat ez. Aki ezt megéli belül, mint színész, arra meg pláne.

 

Liszi Melinda: – Ennyi embert elveszíteni, aki hozzá közel áll, nagyon nehéz. Az első férjét nem szerette szerelemmel, de gyerekkori barátja volt. Tehát hogy igazából az is egy jó kapcsolat volt mindaddig, amíg nem házasodtak össze. Aztán abból jöttek a konfliktusok, és akkor az a kapcsolat megromlott. A gyermekeit, a második férjét, az édesanyját szerette. Egy csomó olyan ember ment el az életéből, aki fontos volt. Ez a darabban el is hangzik, hogy mindenkit elvesz az élet, aki az én szívemhez közel kerül. Tehát egy bélyegként érzi ezt saját magán, úgy érzi, hogy benne van a hiba. Merthogy akit ő megszeret, az eltűnik az életéből. Tehát egy negatív köd ő maga, ami csak a tragédiát vonja maga után. Legalábbis ő így éli meg, ráadásul rengeteg betegség támadta meg, az is benne van a darabban. Abban az időszakban a tüdőbetegségeket nem nagyon tudták gyógyítani, úgyhogy sok gyerekét abban a betegségben veszítette el, de őt magát is megtámadta a kór, és mégis talpra tudott állni. Feláll, és mindig újrakezdi.

 

– Ezt a részét fogtátok meg?

 

Czitor Attila: – Igen. Tehát látványi és gondolati szinten is ezt az újrakezdést. Gyakorlatilag úgy kezdünk, olyan miliője van, mintha egy itt ragadt lélekről lenne szó. Gyakorlatilag újrajátssza az egészet. Voltak ilyen sorozatok, például a Szellemekkel suttogó, hogy valami miatt még itt kellett maradnia a Földön, nem tudott fölmenni valaki az Atyához. Végül is a kiinduló pontom ez volt, meg az alcím, tehát az az újrakezdés, hogy meddig tart egy ember hite, mennyi sorscsapást kell ahhoz megérnie, hogy feladja. És ez a nő ez soha nem adta fel, mindig újrakezdte. Számomra ez volt a kulcsgondolata a rendezésnek.

 

– Ez idézőjelben abszolút a fény és a sötétség játéka ebben a darabban?

 

Czitor Attila: – Ez fekete-fehér egyébként.

 

Liszi Melinda: – A díszlet is egyébként.

 

–  Mindezt a hit miatt kapja a hősnő, vagy amiatt tud továbbműködni?

 

Czitor Attila: – Így van. Ez egy folyamatos vita Istennel. Vagy egyre élesebb, és egyre bölcsebb vita az Istennel. Beszélget Istennel, korholja, szidja, megbocsát neki.

Maga mellé helyezi. Tehát nagyon érdekes.

 

Liszi Melinda: – Mindez egy daccal kezdődik gyermekkorában. Sok a miért: miért, miért, miért engedted, hogy hozzáadjanak, miért. A végén már befelé kérdez egyébként. Úgy beszélget Istennel, hogy nem Istent kérdezi, hanem saját magát kérdőjelezi meg például, vagy az ő döntéseit kérdőjelezi meg. Nem közvetlenül, hanem saját magán átszűrve kérdez, ez egy pszichológiai folyamat, saját magát próbálja meg így analizálni.

 

– Ez nekem borzasztó komoly kihívásnak tűnik.

 

Czitor Attila: – Az, egyértelműen az.

 

Liszi Melinda: – Iszonyatosan az. Ezt a bolyongást színészként megélni valami olyasmi lehet – persze mindig más lépcsőfokokon, meg más mélységekben – mint amilyen a hétköznapokban a mókuskerék. Az ember belekerül, csak folyamatosan tekeri-tekeri, és nem jut Á-ból B-be, hanem olyan, mintha mindig ugyanott ragadna. Közben persze halad, meg egy csomó élménye van. Történik vele rossz és jó is. Valamikor megörül például, hogy végre szerelemből tudott férjhez menni. Tehát vannak felüdülések a darabban, amibe azért bele lehet kapaszkodni, hogy utána legyen honnan újra lezuhanni. Valami ilyesmi ez a bolyongás, ez a kiúttalanság.

 

– Rendezőként pedig ezt mind láttatnod kell a nézőkkel. Tehát amellett ugye hogy van egy főszereplő, egy szereplő, a színésznő, neked azért olyan helyszínt, és olyan miliőt kell formálnod, hogy támogasd vele a színészt.

 

Czitor Attila: – Azt hiszem, ez sikerült. Áldom az eszem, vagy inkább köszönöm a Jóistennek, hogy ezt a játékteret, amit én kitaláltam fekete-fehérben, megkaphattam. Fehérek a leplek, és le van takarva minden bútor. Tényleg, mint egy otthagyott helyen. Olyan, mint egy régi, otthagyott ház, ahol pókhálós minden. Na, jó pókháló nincsen, de gyakorlatilag minden le van takarva. És csak a fekete-fehér dominál. Ő egy fehér ilyen egyszerű ruhában van.

 

Liszi Melinda: – Félszellem ruhában, az is egy ilyen lélekruha.

 

Czitor Attila: – Nyilván benne van a reformátusság letisztultsága is. Az egyszerűség, az hogy le van meszelve minden, az hogy valami vagy fekete, vagy fehér. Abszolút végig arra törekedtem, hogy egységes, letisztult képi világa legyen, hogy arra lehessen figyelni, ami a lényeg: a gondolatokra, Bethlen Kata életére, sorsára, érzelmeire.

 

– Hozzád egyébként mennyire áll közel a hit, a vallás?

 

Liszi Melinda: – Hozzám nagyon-nagyon közel áll. Érdekes, hogy egy református nőt alakítok ebben a darabban, úgy hogy én katolikus vagyok egyébként, és pont a katolikusokat szidom benne. Volt problémánk egyébként ezzel az elején, mert van benne egy monológ, ahol pont a katolikusokat gyalázom, és ott bennem is volt egy meghasonlás, hogy akkor most mi van. De ezen túllendültem, mert igazából én nem is a reformátusságába kapaszkodtam bele, amikor Istennel való vitáim vannak. Szerintem vallástól függetlenül minden emberben felmerülnek ilyen érzelmek Istennel kapcsolatosan, aki hívő ember. Düh, önmarcangolás, bármilyen érzelem, amit egy felsőbb erőnek élünk meg. Szerintem teljesen mindegy, hogy ez egy református, vagy katolikus nő, vagy buddhista. Ettől függetlenül nagyon komoly érzelmek, amik az emberben zajlanak, és ezek gondolatokat vonnak maguk után, meg kérdéseket, amit az ember megpróbál megoldani, vagy legalábbis saját magával lerendezni, hogy akkor hogyan is kéne, meg mit is kéne.

 

– Ti tökéletesen egymásra találtatok egyébként rendezőként és színészként? Mindig vannak súrlódások, ebben biztos vagyok, ez elkerülhetetlen.

 

Liszi Melinda: – Szeretem, ahogy Attila rendez, keménykezű rendező. Szerintem nekem ez a kulcsom amúgy.

 

Czitor Attila: – Igen, Melindát azért fogni kell. Tehát ott nála tartani kell a gyeplőt.

 

Liszi Melinda: – Alapvetően ösztönösen cselekszem, és erre nagyon jó Attila, aki ezt nálam visszanyomja. Mindig ezt nyomták bennem vissza, próbálták, hogy ne csak az ösztönökre hagyatkozzam, hanem próbáljak lemenni B meg C rétegekbe.

 

Czitor Attila: – Igen, több rétege is van egy szerepnek, vagy akár csak egy gondolatnak, és egy szerepen belül egy gondolatnak is. Melindával olyan szempontból könnyű dolgozni, hogy ő megcsinál mindent. Nincsenek azok a fajta gátlások benne, amit mondjuk, egy másik színésznőnél több héten keresztül kellene kibogozni belőle. Mondom, én tanítottam is Melindát, tehát azért mi ismertük egymást.

 

Liszi Melinda: – Szerintem nagyon nagy szerepet játszik ebben, hogy részemről van egy feltétlen bizalom. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy 4 évig foglalkoztak velem, tanítottak. Tudtam, hogyha valakik ismerik, hogy milyen képességeim vannak, és hogyan kell rám hatni, hogyan kell instruálni, akkor azok ők. Szerintem, ha a színész vakon megbízik a rendezőjében, nem kételkedik a szavában, és tudja, hogy amit kér, az csak az ő javát szolgálhatja, akkor ez nagyban megsegíti a munkafolyamatot, a próbafolyamatot.

 

Czitor Attila: – Akkor lesz jó az előadás, hogyha Melinda jól érzi magát benne, mivel egyedül csinálja. Tehát rendezhetek itt neki bármit, hogyha az neki nem áll jól, ha ő abban nem érzi jól magát, ha az idegen tőle – nem fog menni, hiszen ő viszi végig a hátán azt az egy óra húsz percet.

 

– Mennyire hagysz teret, és beleszólást egyébként?

 

Czitor Attila: – Neki? Nem nagyon hagytam.

 

– Mondtad, hogy Melinda mindent megcsinál, amit mondasz neki. De gondolom, hogy Melindának is vannak azért saját olyan dolgai, amit át szeretne vinni, vagy máképp gondolja.

 

Czitor Attila: – Egy csomó mindent nem kellett beállítani, mert az jött magától belőle. Olyan régóta bennünk van ez az egész történet, meg Bethlen Kata, hogy ez már valahol nem is kérdés, csak jön magától.

 

Liszi Melinda: – Olyan pont, mint a darab, hogy csak így áramlik, és hullámzik.

 

Czitor Attila: – Én már nem tudom megmondani, hogy mi az, ami az én ötletem, meg mi az, ami belőle jött ötlet. Ez a jól végzett közös munkának az érdeme valószínű, hogy nincs ilyen, hogy most hány százalékban vagyok én benne, meg hány százalékban te. Nekem is van egy bizonyos dolgom benne, neki is van. Neki nagyobb dolga van ebben, mert az ő lelkén, az ő gondolatain keresztül szűrődik át, őt látják a nézők.

 

Liszi Melinda: – Az egy dolog, hogy Attila jól instruál, de hogy amit mond, azt hogyan formálom magamra úgy, hogy én is benne legyek, az már egy másik dolog. Pont azért, mert össze vagyunk szokva, az ő instrukcióit én tudom saját magamban úgy forgatni, hogy abban benne legyek én is. Tehát úgy lefordítani vagy lekódolni a saját nyelvemre a ő instrukcióit, hogy belevegyüljön az én személyiségem, az én ötletem, tapasztalatom is.

 

 

Czitor Attila: – Bízom Melindában, meg nyilván magamban is. Van a monodrámában sok depressziós dolog, meghalnak sokan, de nagyon felemelő a vége, nagyon magasztos, nagyon Istenközeli.

 

Liszi Melinda: – És van benne sok-sok pici csoda. Vannak benne pici mécsesek. Ünnepi. Mint ahogy minden ember életében vannak csodák, csak nem látják általában az emberek.

 

 

Megosztás:

Címke: , ,