Lovas Gábor: Ott vagyok, ahol lennem kell

A békéscsabai Lovas Gábor képzőművész, pedagógus, de ma leginkább a Napsugár Bábszínház sok hangszeren játszó zenészeként és zeneszerzőjeként tartják számon. Mint mondja, nem tartja magát elégedett embernek, hisz sok tekintetben bőven van hová fejlődnie, viszont boldog, mert éppen ott van, ahol most lennie kell.

Pedagógusnak tanult, tanított is több éven át. Hogyan kezdődött a pályája?

Hetedik-nyolcadik osztályos koromban, amikor a továbbtanuláson kellett gondolkodni, én inkább különböző pop-rock zenék bűvöletében éltem. A rajz volt az, amiben a tanáraim és a szüleim tehetségesnek gondoltak, így kerültem Szegedre a Tömörkény István Gimnáziumba, ami már akkor művészeti középiskola volt. Onnan Szombathelyre jelentkeztem tanárképzőbe, rajzszakra.  A tanárképzőn ki lehetett próbálni például a szobrászatot, a festészetet, a grafikát, hozzám a festészet állt a legközelebb, ezért tanultam tovább a pécsi egyetemen, festő szakon. Friss diplomás képzőművészként a szülővárosomban, Békéscsabán akartam maradni, itt kerestem munkát, ekkor jött egy lehetőség a tanításra. Fél évet a kettes iskolában dolgoztam főleg napközis tanárként, ezután a Szent-Györgyibe hívtak, ahol már szakirányban taníthattam. Nyolc évig dolgoztam ott, nagyon szerettem a munkámat, és rendkívül jó volt a közösség is. Azonban szerintem egy idő után mindenkiben megfordul, hogy váltani kellene, nálam elég nagy váltás jött ezután.

Ekkor vette az irányt a bábszínház és a zene felé. A zene az egyetemi évek alatt is valamilyen szinten az élete része volt?

Gitár szinte mindig volt a kezemben. A tanárképzőn akkoriban átjártam az ének szakosokhoz, ott zongorát tanultam, szóval a zene mindig érdekelt. Az egyetemen is tovább zenéltem, képeztem magam. Ráadásul ott a zeneművészetisekkel egy épületben voltunk, szóval volt olyan, hogy festettünk és közben őket hallgattuk, ráadásul ott felvettem a zeneelméleti kurzust is. A képzőművészet magányos műfaj és nagyon individuális. Az ember alkot valamit, odaírja a nevét, és az az ő produktuma. A zene egyik szimpatikus aspektusa, hogy az egy közösségi dolog, ott nem az a lényeg, hogy én ki vagyok, hanem hogy együtt, csapatmunkában hozzunk létre valamit.

–  Ma a Napsugár Bábszínházban zenél és több darab zeneszerzője. Hogyan került a bábszínházhoz?

Szerencsés ember vagyok, mert amikor kigondoltam, hogy váltani kellene, jött a lehetőség, amellyel egy nagy kívánságom teljesült. Lenkefi Zoltánt, a bábszínház igazgatóját régóta ismerem, együtt jártunk általános és középiskolába is. Figyeltem a munkásságát, tetszett, amit a bábszínházban az ő vezetésével véghezvittek. Pár évvel ezelőtt többször voltam a környékükön, hívtak is oda zenélni. Aztán 2013-ban Zoli szólt, hogy valaki nyugdíjba ment, felszabadult egy hely, lenne-e kedvem odamenni. Akkor már az evangélikus gimnáziumban is tanítottam, viszont itt megfordult velem a világ, belevágtam.

– Mi a feladata a bábszínházban?

– Itt az a jó, hogy képzőművészeti és a zenei tudásomat, adottságaimat is tudom használni, többfunkciós tudok lenni, szerintem ezért is hívtak négy évvel ezelőtt. Ha bábot kell készíteni, faragok, festek, ha zenélni kell, akkor azt csinálom és zenét szerzek. Bár nem vagyok bábszínész, előfordul, hogy a zenélés mellett párszavas szerepem is van, mint például a Rongy Elek, a példakép című darabban, ezt szintén nagyon szeretem.

Rengeteg hangszeren játszik, még PVC-csőből is készített hangszert magának. Számon tartja, hogy mennyi mindent tud megszólaltatni, vagy ennek nincs akkora jelentősége?

A PVC-cső volt az egyik első olyan dolog, ami arra motivált, hogy jobban elmélyedjek a zenében és az önképzésben. Még egyetemista voltam, amikor egy fuvolán tanuló zenész barátom mutogatott nekem mindenféle hangszereket. Mutatott egy bolgár kavalt is, aminek nincs sípja. Így aztán fogtam egy PVC-csövet, fúrtam rá lyukakat, aztán addig-addig farigcsáltam és tökéletesítettem, míg olyan nem lett, mint a kaval. A balkán táncházban máig bolgár kavalos vagyok, nyilván ha nem muszáj, már nem PVC-csövön játszom, hanem fa hangszeren. Nem tartom számon, hogy hány hangszert tudok megszólaltatni, szerintem ez nem is annyira számít, hiszen nagyon sok a rokon hangszer. Több féle furulya van például, vagy ha már játszom egy pengetős hangszeren, akkor a másik pengetős sem olyan idegen. Hozzá kell tennem, hogy az én hangszeres tudásom az nem olyan szintű, mint amikor valaki egy valamiben mélyed el, hanem sokkal felszínesebb. Sok hangszeren játszom, de nem mesteri szinten, hanem csak annyira, amennyire éppen kell.

A zeneszerzés hogyan és mikor indult?

Az is a bábszínházban kezdődött egy felkérés alapján. Évekkel ezelőtt Csortán Zsóka egy Ludas Matyi előadáshoz keresett szerzőket, akkor Földesi Marcival próbáltunk összehozni zenei dallamokat ehhez. Ezután Soós Emőke kért meg egy komolyabb feladatra, hogy egy román szerző mesejátékához írjak zenét. Ez a Kakaska krajcárja volt. Ilyenkor el kell olvasni először a szövegkönyvet, hogy tudjam, milyen hangulatú, milyen temperamentumú, milyen humorú a történet, ehhez kell megtalálni a megfelelő hangulatú zenét. A Kakaska krajcárja esetében egy román meséről volt szó, így beleástam magam az autentikus román zenébe, hogy kiderüljön, milyen stílussal, milyen hangszerekkel lehetne ezt jól megvalósítani. Aztán jöttek a próbafelvételek, amiket megmutattam a rendezőnek.

Vannak-e kedvenc darabok, van-e kedvenc zene?

Nagyon nagy rajongója vagyok a bolgár autentikus zenének, szeretem a magyar népzenét, a moldvai csángó zenét. Szeretem a világzenei kísérleteket is, például azt, amit Szokolay-Dongó Balázs csinál, ő egyébként számomra egy példakép. Tagja vagyok a bábszínház égisze alatt működő Rokodál zenekarnak, ott főleg gyerekdalokat játszunk. Ami a kedvenc darabokat illeti, a Repülő kastélyt nagyon szívesen csináltam, szerettem a Kakaska krajcárját, szívemhez közel áll a Rongyelek, a példakép, de most például a Kőszív is. Kicsit olyan egy-egy darab, mintha egy-egy gyermekünk lenne, szóval mindet szeretjük.

– Van egy fia is…

Petya most öt és fél éves. Külön ajándék ő az életünkben, és nagyon igényli, hogy foglalkozzunk vele. Igyekszem a munka mellette így olyan fontos dolgokra is időt szakítani, mint a vele való legózás.

– Most tehát az ideje nagy részében a bábszínházban zenél, zenét szerez, ha kell, bábot készít. Elégedett, boldog embernek tartja magát?

Nagyon önkritikus vagyok, ennélfogva nem vagyok elégedett, úgy gondolom, bőven van még hova fejlődnöm. Negyvenéves vagyok, de nincs egy konkrét szakmám, amit tökélyre vittem volna, nincs konkrét kézzel fogható hozzáértésem. Művészeti dolgokkal foglalkozom, ebben sok mindenhez értek, a gyakorlati dolgokkal viszont néha bajban vagyok. Mindent összevetve mégis boldog embernek tartom magam, hisz ott vagyok, ahol lennem kell, azt csinálom, amit szeretek, és ezt szeretném továbbvinni és tökéletesíteni a jövőben is.

Megosztás:

Címke: ,